A redőny felpattogzott festékű lécei közt osontak a szobába a lemenő nap sugarai. Megkopogtatták vállam, hogy ragadjak fényképezőgépet és pillantsak egy kicsit ki a nyüzsgő térre. Kávét főztem, majd a gőzölgő feketémbe mélyeket szagolva ültem le az ablakban, hogy hallgassam kicsit a szökőkút csobogását.
A cserepeken egyre hosszabban nyújtózkodtak a kémények, a víztorony aranyló színben pompázott, kicsivel arrébb madarak repültek háztetőről-háztetőre, keresve tökéletes nyughelyüket éjszakára.
Kicsit lejjebb nézve gyerekek kergetik a galambokat, van aki a barátnőjét vígasztalja, van aki csak nézelődik, van aki pedig telefont nyomkod egy-egy padon ücsörögve. Kicsivel arrébb egy biciklis suhan, a tér másik felén hatalmas kutyával sétálnak, arrébb egy kéregető dalolászik pár forintért. Újabb korty a feketébe, újabb kép, van aki épp híreket olvas.
Közben az utolsó korty fekete is elfogyott, a nap is már-már teljesen lebukott, visszaengedem a redőnyt, bezuttyanva a fotelbe, várva a reggeli kávét és a lécek közt beosonó újabb napsugarakat, hogy azok újra megkopogtassák vállamat, hogy nézzem meg, az újabb és újabb pillanatokat.
