Két évvel ezelőtt egy tragikus pillanat örökre megváltoztatta a Kaposvári KK vezetőedzőjének életét. A közlekedési balesetben, ami valószínűleg egy pillanatnyi elalvás miatt következett be, egy ember meghalt és az edző mindkét kislánya súlyosan, egyikük maradandóan megsérült. A bíróság egy hónappal ezelőtt hozta meg a jogerős ítéletet az ügyben, Fekete Ádámot két év, négy hónap fogházbüntetésre ítélték, leghamarabb tizennégy hónap után szabadulhat. Az edző a baleset óta végigdolgozott két szezont a csapat mellett, mindkétszer a rájátszásba jutottak. Közben tanított az egyik kaposvári gimnáziumban. Hogy mindeközben hogyan voltak ott vele – munkahelyen és otthon – a történtek, és mire készül az előtte álló időszakot illetően, arról őszintén, minden kérdésre válaszolva adott exkluzív interjút a Bb1.hu-nak.
Legbelül felkészült erre az ítéletre?
Természetesen. A realitás ez volt. Hosszú folyamat volt nyilván, amíg az ember le tudja ezt magában rendezni, de amennyire lehetséges, felkészültem lélekben.
Segített benne a napi munka?
Egyértelműen. A munkára és a családomra koncentráltam. Tanítok a gimnáziumban, mellette ott volt a csapat, edzések, meccsek. Minden percem foglalt volt szinte, így kevés idő maradt töprengeni a dolgokon.
A munkavégzéstől függetlenül, meddig tartott önnek feldolgozni a történteket?
Ezt nem lehet feldolgozni. Ugyanúgy él bennem, ahogy az első napokban. És szerintem így lesz ezután is. Magamat hibáztatom, mert senki mást nem hibáztathatok. Baleset történt, aminek én vagyok a felelőse. És vállalom is érte a felelősséget.
A környezete mennyire figyelt arra, hogy lelkileg segítsen önnek?
Elsősorban az iskoláról tudok beszélni: nagyon nagy köszönettel tartozom mindenkinek. Maximálisan kiálltak mellettem. Az iskola vezetése és a közvetlen munkatársaim is. Mindenben segítettek. Ahogy egyébként az előző hat évben is, amióta vezetőedző vagyok, nagyon sok segítséget kaptam tőlük, hisz nem volt mindig egyszerű megoldani a két munkát egyszerre. A baleset után is velem voltak. Rengeteget segített Simon Balázs anyukája, aki a testnevelés-munkaközösség vezetője, és nyilván nagyon jól tudja, miről szól a kosárlabda és emellett a tanítás.
Mivel tudott segíteni a csapat? Az edzéseket a baleset után is meg kellett tartani.
Jó viszonyban vagyok a játékosokkal, van, akivel közvetlenebb a kapcsolatom, de alapvetően mindig megtartottam egy kis távolságot a csapattal szemben. Jó munkatársi viszonyom van velük, de azért nem vagyunk barátok. Nem nagyon beszéltünk erről a dologról. Nyilván, amikor megtörtént az eset, megbeszéltem a csapattal, de utána a munkára koncentráltunk. És azt hiszem, ezzel segítettek a legtöbbet. Mindenki ugyanúgy végezte a dolgát, mint korábban, ez tette a számomra is könnyebbé a munkát.
Terápia volt az edzősködés?
Ezt nem tudom megítélni. Csak azt tudom mondani, amit az előbb: próbáltam maximálisan odafigyelni a munkára. Persze voltak nehezebb napok, de úgy gondolom, az edzések intenzitásán ez nem látszott meg. Igyekeztem úgy kezelni a helyzetet, hogy a munka és a sajnálatos tragédia maradjon mindig különválasztva. Hogy mennyire látszott rajtam vagy mennyire nem, ami történt, azt soha nem kérdeztem meg a játékosoktól. Lehet, hogy ők is éreztek belőle valamit, nem tudom.
A nagyobb teher nyilván az volt, amikor haza kellett vinni a történteket. Amikor nem volt munka, mennyire maradt önnel, ami történt?
Minden percben velem van. Be kell látni, két családnak is tragédiát okoztam. Hisz a saját családomban is minden nap szembesülök vele, mivel a kislányom is nagyon súlyos, maradandó sérülést szenvedett, ami egész életére kihat. Ez pedig az életem minden percében fájni fog.
