Ahogyan az ember mártogatja a madeleine-jét a teába, a szétomló süteményből és az ital párájából előbukkan egy sóskazöld olajfestés a falon, amelyen vagy az ecsettel vagy más készséggel kis mignonokat alakított a mester, és ennek redőibe beleült a reménytelen por. És még egy dal, amit a filmszínház sötétjében ülve a vetítés végén énekeltek a film befejezéséül, szó szerint: „Lobó, Lobó, ezt el ne feledd, anyád gyilkosát az emberek közt keresd...” - ezt énekelte egy női hang, Lobó, a farkas pedig lassított felvételen futott a lenyugvó napban, az ember pedig gyerekemberként könnyezett a sötét nézőtéren, mert meghatotta őt a csoda.
Filmszínházban volt az ember a hatvanas évek végén a Malom és Király utca sarkán, és eszébe sem jutott, hogy a plafon akár a fejére is szakadhat, pedig tehette volna, de mégse tette. A Malom utca sarki filmszínház egyébként csak a Kőszegi utcai mozival párban értelmezhető, amiben az ember első élménye a West side story volt akkora vászonnal, mint egy futballpálya, mindenféle stereo hangokkal. Ahogyan a filmvetítés az emberrel együtt lett lassacskán nagykorú Szombathelyen, és veszítette el üdesége ellenére is minden varázsát, mert a mozi az kimódolt műhely volt, míg ellenben a filmszínház polgári közeg, amit az ember nem tudott, csak így visszatekintve érez.
Amikor a Lobó, a farkast nézte az ember túl a háborún, túl Rákosin és benne Kádárban, a filmszínházban ott volt a masamódok, a szolgálólányok és az úri közönség szaga és szelleme a gyári munkásokéval elegyest. És a filmszínháznak nem csak azért kellett pusztulnia, mert rogyadozott az épület, hanem, mert maga az a világ tűnt, el amelyben létezése értelmet kapott. Egy olyan rendszer, amely betonkolosszusokat épít a felszabadulás emlékére és tiszteletére, lakótelepeket húz fel a búzaföldeken, amelyekben minden egyenes és derékszögű, nehezen tűri a cirádákat épületben és életvitelben egyaránt. A filmszínháznak tehát meg kellett halnia.
Nem volt túl hosszú életű, alig több mint negyven évet élt 1928 októberétől 1973 augusztusáig, embernek is alig férfikor, egy épület ilyenkor még csak nem is óvodás, de ez úgy látszik, el volt átkozva vagy rossz szellemek lakták. Úri helynek készült pedig páholyokkal, amelyek még Lobó a farkas idejében is titokzatos helyek voltak, terek a térben, zugok az időben és végtelen lehetőségek színhelyei ha a masamódokra gondolunk, de az ember kölökidejében már csak gumicukor, kakasnyalóka és Inota csoki szaga volt az egésznek ragadós Bambival elegyest, nem ám popcorn és műanyagos cola, hanem rakott szoknya és matrózblúz.
És mégis, a városperemi lakótelepekről érkezve, amikor a malterszagú fürdőszobából a gázbojlertől részegen a belvárosba ment az ember a moziba – ami ugye filmszínház volt –, megérinthette a múlt köde. A sóskazöld olajfestékben, az omladozó vakolatban benne volt a város és a saját fajának múltja, olyan volt, mint egy ásatás, hogy aztán olyan lakóház épüljön a helyén, aminek az aljában autószalon volt. Így bizonyítva azt, a praktikum felülírja a költészetet, a civilizáció a kultúrát, és az is, hogy Spenglernek igaza van. Persze akkor az ember még mit sem tudott ilyesmiről, csak tátott szájjal bámulta a filmszínházban a filmet, és azt hitte, különleges élményben van része.
Nem volt. Csak fiatalka volt még, így azt sem látta, milyen csalfa is a szeme és a sors is egyben, hogy az egész patinás belváros rogyadozik és omlik, mert az a rendszer, ami aztán autószalont épített egy mozi helyére tudat alatt is büntette a polgári miliőt. Nem mondta ki, nem is tudtuk, csak éreztük, ahogyan egy perc alatt lett a földdel egyenlő a filmszínház, hogy már az emléke is alig van meg. Ma mozi van, meg pláza van, három D van meg a kiskutya kunkori farka is, civilizáció van, ami megzabálta a kultúrát. Mit tud ma már egy mozijáró olyasmiről, hogy páholy. Egyáltalán megtudjuk-e már valaha is, hogy Lobó megtalálta-e az anyja gyilkosát? Azt hiszem, sohasem.
