Péntek délután Komárom környékén egy vasúti tartálykocsiból sztirol (egy mérgező és tűzveszélyes vegyi anyag) kezdett szivárogni, ami miatt az állomás több óráig nem tudta fogadni a vasúti szerelvényeket. Az átmenő járatok ennek megfelelően késtek (a Budapest-Szombathely IC kb. 3 órát). A közlekedés késő estére helyreállt, személyi sérülés (a sztirol miatt) nem történt. Hogy miért is foglalkozunk akkor ezzel napokkal később? Mert volt szerencsém az említett IC-n utazni, és ami abban a három órában ment, az legalábbis elkeserítő, de inkább félelmetes.
Két katasztrofális nap
A történet előzménye, hogy a sztirolos mókát már csütörtök délután is eljátszották, akkor is a Katasztrófavédelem segítségét kellett kérni a takarításhoz. Hogy akkor, és egy nappal később miért fordulhatott ez elő, nem tudom, annyira nem is érdekel. Technikai gond száz féle lehet a felsővezeték szakadástól a sínre terelt juhnyájig. Az igazi baj, hogy úgy tűnik, a MÁV személyzete alapvetően képzetlen és fogalmatlan azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene az ezzel járó bonyodalmat kezelni.
Péntek kora délután: a két órás, Budapestről induló IC rendben odaért Szombathelyre és a négyes is tartotta a menetrendet Almásfüzitőig. Ahol viszont megállt. Pár perc nézelődés után a kalauz végigjárta a kocsikat és tudtunkra adja, hogy innen vegyi veszély miatt busszal leszünk kénytelenek Komáromba menni, és onnan egy másik szerelvény visz majd tovább minket. Szomorú, de ez van.
Ebből lett taposás, anyázás, hiszti…
Szóval lepakoltunk – mi, és a közben mellénk parkoló két gyors utasai is - és kisétáltunk egy állomás melletti buszfordulóba. Voltunk vagy párszázan. Már ekkor hallani lehetett rémhíreket, nevezetesen, hogy egy nappal korábban ennyi embert egy darab pótlóbusszal próbáltak fuvarozni. Ehhez képest megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, amikor negyed órán belül a hatodik mentesítő járgány is begördült. Nagy gond nem lehet, gondoltam. Ó, én naiv…
Komáromban ugyanis az őskáosz fogadott minket. A szűk járdára szorult embertömeg cél és vezető nélkül indul meg, amerre lát. Szerencsésebb részük a pályaudvar forgalmi iroda előtti peronját célozza be. A többiek pedig, egyesülve az elbeszélésük alapján órák óta ott várakozó, Pestre tartó nép egy részével, megindulnak a vágányokhoz vezető felüljárón, hogy annak tetején ébredjenek rá: gőzük nincs, a bent álló négy vonat közül melyikre kellene szállni. A közösségi agy kifagyott, az emberkígyó feje megállt, míg a farka rendíthetetlen janicsárseregként próbált feljutni a bedugult lépcsőkön. Ebből lett taposás, anyázás, hiszti (és valószínűleg itt gyökerezik az is, hogy később Győrbe egy emberhez mentőt kellett hívni, aki a bokáját fájlalta).
Egy sétáló Nostredamus atomkatasztrófát vizionált
Miután mindenki megnyugszik, szétoszlunk, és ki-ki bőröndjén ülve olvas, cigizik, sörözik, vagy gyönyörködik a tatai alkony fényeiben. A csendet csak néha töri meg az üzemi megafon (ami az „egy takarítót várunk a hármas pénztárhoz” vasúti megfelelőjét dünnyögte) és egy részeg (vagy bolond) MÁV egyenruhában sétáló Nostredamus, aki a vonatközlekedést feltartó atomkatasztrófáról vizionál. Szerencsére annyira groteszk az ürge, hogy még a pánikra hajlamosak sem veszi komolyan…
Gondoltam jó volna valami infóhoz jutni, de nem akartam átmászni a sorstársakon, így először telefonon hívtam fel a komáromi állomást. Jött is a géphang: „A kért szám az előfizető kérésére átmenetileg nem kapcsolható..”. Ügyes, nagyon ügyes…
Maradt a gyalogos megoldás. A forgalmi irodánál többedmagammal próbálunk tájékoztatást kérni, de csak annyit tudunk meg, hogy senki nem megy sehova, pláne nem a bent álló vonatokon. Felvetettem, hogy ezt esetleg be lehetne mondani („Tisztelt utasaink! Tájékoztatjuk önöket, hogy a vonatközlekedés technikai okokból bizonytalan ideig szünetel. Kérjük, a várakozó szerelvényekre ne szálljanak fel. Amint módunkban áll, tájékoztatjuk önöket arról, hogyan folytathatják utazásukat. A helyzetért elnézésüket kérjük”). A válasz elismerő dünnyögés, hatás viszont semmi. Biztos szeretik húszszor elmondani ugyanazt minden kérdezőnek…
„…az öreg nénik rémülten és fejvesztve rohanjanak lefelé a lépcsőn, testi épségüket az égi gondviselésre bízva…”
Kb. egy óra várakozás után megindul az élet, persze amolyan elcseszett, MÁV-os módon. Bemondják, hogy a gyorsvonat a kettes vágányról Pestre azonnal indul. Ez ugyan nem volt igaz - még 10 perccel később is bent állt – viszont arra elég volt, hogy az öreg nénik rémülten és fejvesztve rohanjanak lefelé a lépcsőn, testi épségüket az égi gondviselésre bízva, hogy a közelebbi rajthelyről induló és már felszállt agresszív tahók „mozogjon már” ordításától kísérve „elérjék” a járatot.
(Nem az a hihetetlen, hogy egy átlag vasutas ilyen hajmeresztő kommunikációs stratégiával áll elő. Nem ezt tanulta nem ez a dolga. De hogy nincs egy ember a nyomorult állomáson, akinek pici fogalmai lennének arról, hogy mit és hogyan kellene ilyenkor mondani, kezdve attól, hogy már az elején leterelik a bolyongó embereket a felüljáróról, az siralom.)
Miután elmentek a pestiek, minket egy győri gyorsra tereltek fel, hogy ott lesz valami. Persze pont akkor indultunk, amikor bemondták, hogy jön a hetes (és egyben utolsó) szombathelyi IC. Így Győrig még mindenki görcsölhetett kedvére fél órát, hogy vajon elmegy, vagy itt hagy minket az utolsó vonat...
Szentivánon aztán be is előzött bennünket, szerencsére arra már akadt egy talpraesett kalauz a szerelvényünkön, aki ugyan nulla tájékoztatást kapott az egész bolondok házáról, de gyorsan kiderítette, hogy a saját járatunk összeszed minket Győrben, így aggodalomra semmi ok. Nem értem, ezt Komáromban miért nem lehetett közölni.
Aztán Győrtől már relatíve minden rendben ment. Este hét helyett 10 óra után megérkeztünk Szombathelyre.
„…az egész úgy fog atomjaira esni, mint a vágányokon kinnfelejtett rozsdás vagonok a Pálya utca mellett.”
Akkor most összegezzünk. Mondhatnám, hogy a MÁV vacak, de ennél azért bonyolultabb a helyzet. A vasút veszélyes üzem, gondok és így késések voltak, vannak, lesznek. Nem a sztirolért hibáztatom őket (pedig igenis lehetne). És nem is a kalauzokkal és forgalmistákkal van bajom (akik a lehetőségeikhez képest próbáltak mindent megtenni). A gond az, hogy a MÁV-ból hiányzik a szervezettség. A vasutasok nem tudnak egymásról és a járatokról, a rendelkezésre álló információs csatornákat képzettség híján nem tudják kihasználni, egyáltalán nincsenek felkészülve a rendkívüli helyzetekre. Ez pedig nem több pénz kell, hanem más szemlélet.
Jó volna elgondolkozni, hogy akarjuk-e ezt csinálni? Ha igen, akkor tudomásul kell venni, hogy bár monopolhelyzetben van, a MÁV, akkor is szolgáltatást nyújt. Ha ezt nem látja be, ha nem kezd el foglalkozni az utasaival, akkor, amikor a teljes áru jegyből majdnem kijön a benzinköltség, akkor az egész úgy fog atomjaira esni, mint a vágányokon kinnfelejtett rozsdás vagonok a Pálya utca mellett.
Még nincs késő. Még el lehet kezdeni. Elsőnek mondjuk egy bocsánatkéréssel…
A képeket köszönjük olvasónknak!
