Tragédiák emlékei
Azoknak, akik rendszeresen közlekednek a 86-os úton talán már fel sem tűnnek az árok partján, út szélén álló keresztek. Csak az a feltűnő, amikor egy új jelenik meg, sok virággal, mécsesekkel. Közös ismerősök ők, bár a legtöbben nem tudják, mi zajlódott le ott, a kereszt magasságában az úttesten. A vészfékezéseknek, sikolyoknak, a mentők, tűzoltók emberfeletti küzdelmének nincs nyoma. Az aszfaltról hamar lekopnak az utolsó pillanat lenyomatai, a napi több ezer jármű - köztük ezres nagyságrendben kamionok – hamar eltüntetik ezeket.
De a keresztek emlékeztetnek. Azokra, akik elindultak valahova, de haza már soha nem érhettek. És a keresztek figyelmeztetnek is. Arra, hogy valaki hibázott. És egyáltalán nem biztos, hogy később annak az embernek kell keresztet állítani az út szélén. Amikor így halottak napja tájékán elhajtunk egy-egy pislákoló mécses mellett, pillantsunk rá a kilométeróránkra, húzzuk meg egy kicsit a mellkasunk előtt feszülő biztonsági övet, nézzünk rá utasainkra és tegyük fel magunknak a kérdést: mi mindent megteszünk-e azért, hogy hazaérhessünk szeretteinkhez?
Összeállításunk nem igényel különösebb kommentárt. Csak négy csendes percet. Jó szórakozást azonban nem kívánhatunk hozzá.