Tényleg nagyon régóta szerettem volna elmenni ide. Magam sem tudom, hogy miért. Bénán tudok rajzolni, képzőművészeti folyóiratokat nem járatok, egy tárlat miatt sem utaztam még Bécsbe vagy Budapestre, nem gyűjtök szobrokat és festményeket, és bizonyára könnyen meg lehetne fogni az izmusok és nevek terén.
Ugyanakkor ha érdekes kiállítás van, beugrom rá, ha az internet elém tol egy képzőművészeti cikket, arra rendszerint rákattintok, és ha nem is gyűjtök, de otthon a falon azért lóg néhány kortárs kép.
Szóval izgat a dolog.
A Velencei Biennálé meg különösképpen, talán mert azt gondoltam, hogy itt nagykanállal kapom, amiből otthon csak csipegetni tudok, hogy infúziósan tudom pótolni, amiről lemaradtam az évtizedek alatt, hogy végre nem a perifériáról kell kitalálnom, milyen is lehet a centrumban.
És többé-kevésbé jó gondoltam. A Velencei Bienálé műfajában minden bizonnyal a világ legismertebb és legnagyobb presztízsű képzőművészeti eseménye. A kétévente megrendezett „művészeti olimpia” májustól októberig ma már több mint félmillió látogatót vonz.
Bár a művek, pavilonok, kísérőrendezvények a város számos pontján – olykor váratlanul és meghökkentően – bújnak elő, az események valójában két, egymáshoz viszonylag közel levő helyszínre koncentrálódnak.
Az Arsenal és a Giardini nemcsak a helyszínben közös (Velence déli csücske), de abban is, hogy hatalmas terület áll rendelkezésre, ami némileg meg is határozza a kiállított művek méreteit.
A cikk folytatását itt találja...
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
