Dr. Zacher Gábor főorvos, az ország legismertebb toxikológusa és mentőorvosa, nemrég ünnepelte a 65. születésnapját, és hivatalosan nyugdíjba vonult. De ez nem jelenti azt, hogy megállt volna: kedden este épp a szombathelyi közönségnek tartott telt házas előadást a „Mindennapi függőségeinkről”. Utána beszélgettünk a leginkább a magyarországi alkoholizmus elleni küzdelemben szerepet játszó közéleti (és egyben közkedvelt) személyiséggel.
Nem unja, nem ég ki
– Stílszerűen, ha már Ön is így kezdte az előadást: hogy van, kedves főorvos úr?
– Most már egy kicsit elfáradtam, mert nekem ez a mai nap tulajdonképpen tegnap kezdődött. Hatvanból jövök, ott letoltam egy 24 órás szolgálatot, hajnali négy körül feküdtem, aludtam fél nyolcig, aztán futottam egyet, voltam az Indexnél interjún, hazamentem, megetettem a kutyákat, majd beültem az autóba, irány Szombathely. Ha végeztünk, indulok is vissza. A portugál-magyar meccset már elengedtem, majd útközben hallgatom a Sportrádiót. Szerdán újabb 24 órás mentőszolgálat jön, szóval: jó a buli!
– Elég pörgős az élete. Ha épp nem mentőszolgálatozik, akkor interjút ad vagy drogprevenciós előadást tart. Már annyit beszélt a dizájnerdrogokról, mintha csak Ön találta volna ki őket. Őszintén: nem unja még, hogy mindig ugyanazokról faggatják?
– Nem. Mert mindig lehet egy kicsit másképp beszélni róluk. El lehet mondani úgy is, hogy tényleg sok emberhez eljusson. Amikor a ’90-es évek közepén „ránk kapott a média”, még teljesen más világ volt. A híradós anyagból kivágtak három mondatot, amit a szerkesztő fontosnak gondolt. Aztán rájöttek, hogy velem nem bonyolult riportot készíteni. Ne értse nagyképűségnek, de míg kezdetben a média használt engem, ma már én tudom használni a médiát. A feleségem szerint élő adásban tök mindegy, mit kérdeznek, úgyis azt mondom, amit gondolok. És ha ez nem tetszik mindenkinek? Nem baj. Az lenne a gáz, ha mindenkinek tetszene.
"Ha minden sztorit magamra vennék, már rég megittam volna egy üveg whiskyt és felvágtam volna az ereimet"
– Már nagyon régóta benne van a szakmában. Volt olyan nap, amikor elege volt? Amikor azt érezte, hogy „na jó, most hagyjuk a francba az egészet”?
– Soha.
– Ezt hogy csinálja?
– Az első főnököm azt mondta: a túlélés egyetlen záloga, ha kívül tudsz maradni. Amikor egy beteg azt kéri, hogy képzeljem magam a helyébe, nem tudom, mert én a saját életemet élem. Tizenegy évig voltam baleseti sebész, negyvenhárom éve vagyok mentőorvos, most is a függőségi osztályon dolgozom. Ha minden sztorit magamra vennék, már rég megittam volna egy üveg whiskyt és felvágtam volna az ereimet. Ez a kulcs a kiégés ellen.
A gumikesztyűs időkben derült ki, hogy gumi- és illatanyag-allergiám van, így lettem 1997-ben „szakterület-váltó”. Szerencsés vagyok: nem vesztesként jöttem ki ebből, sőt. Teljesnek és boldognak érzem magam.
Sajnos ismerjük, hogy milyen helyzetben van a magyar egészségügy és annak az ellátórendszere. Tény: a sürgősségire érkező betegek 60%-a nem oda való. De mégis ott, az orvosi ügyeletnél és a mentőszolgálatnál csapódnak le, mert máshol nincs lehetőség. És én ott vagyok köztük.
Látott már tacskót hátrafelé tolatni a kis kredenc lábaival?
– De Ön is csak ember. Mit tesz azért, hogy ne égjen ki? Mihez nyúl olyankor, amikor azt érzi, hogy most nagyon sok? Tudjuk, hogy szereti a sportot, a futást, a focit - a Fradit különösen -, ezek mind kapaszkodók ilyenkor?
– Igen, így van. Ezen kívül van négy kutyám, akik hihetetlen örömforrást jelentenek, mindig örömmel várnak. Látott már tacskót hátrafelé tolatni a kis kredenc lábaival? Ezen csak nevetni lehet. Ilyenkor minden rossz érzés elszáll. És én tényleg szeretem a munkámat. Minden reggel úgy megyek be, hogy: „na, ma mi lesz?”
– Ez nem függőség?
– Dehogynem! Természetesen nekem is van szar napom, de a szakmám egyszerűen nem engedi meg, hogy ezt a beteg is érezze.
– Ha már itt tartunk: mik azok a mindennapi függőségek, amiket Ön tudatosan megenged magának?
– A pipázás, meg az olvasás. Ezeket tudatosan tartom meg. Ha szabadságra megyek, lekapcsolom a számítógépet, a telefont, még a fiamat is, aki Belgiumban él, ilyenkor csak a feleségem mobiljáról hívom. Legutóbb két hét alatt elolvastam négy könyvet, 2500 oldalt. Nincs hír, nincs e-mail, csak tengerparti futás, döglés a napon, este pedig egy óra edzőterem. A tévében jóformán csak focimeccseket néztem. Hihetetlenül jó, amikor az ember tényleg maga mögött hagyja a világot. De talán ezt Önnek, médiamunkásnak nem kell különösebben ecsetelnem, hiszen ott kell lógnia a neten és ugyanúgy le kell írnia azt is, ha valaki éppen meghalt, meg azt is, ha valaki megszületett.
– A zenével hogy áll? Mi az a szám, amit legutóbb megállás nélkül, végtelenítve hallgatott?
– Bánatölőként?
– Vagy akár, ha éppen az ereszd el a hajam érzés kapta el.
– A Rolling Stones gyakran üvölt nálam, de amikor a fiam Belgiumba költözött, akkor Cat Stevens Father and Son-ját hallgattam egymás után ötször-hatszor biztosan. Brüsszel nem a világ vége, de amíg itthon volt, legalább hetente egyszer találkoztunk. Most már csak telefon meg kamera van, az nem ugyanaz. Novemberben megyünk hozzájuk, decemberben pedig együtt elmegyünk Londonba – de hiányzik, hogy nincs itt a kölyök.
Egyébként barokk trombita-mániás, vagy ha úgy tetszik: függő vagyok, nekem van szerintem az ország legnagyobb gyűjteménye, bakelitből is, meg CD-ből is. 25 éves koromban, a kongresszusi központban hallottam először élőben a francia Maurice Andrét, és azonnal beszippantott Vivaldi, Albinoni, Tomasoni. Ha külföldre megyünk, a feleségem pontosan tudja, hogy két olyan bolt van, ahol legalább másfél-két órát eltöltök: a lemezbolt és a pipabolt. Aztán persze megyek én is vele mindenféle női boltokba.
Májusban jön Budapestre Eric Clapton, őt is nagyon szeretem, már megvan a jegyünk. 80 évesen már nem fog sokszor erre rohangálni. Zseniális figura, olvastam az önéletrajzi könyvét, iszonyú mélypontokon ment keresztül: drogfüggőség, depresszió, a gyereke elvesztése – mégis visszajött, és fantasztikus lemezeket adott ki.
"Nem tudom, ha most lennék 20, tudnék-e jó döntést hozni"
– És mi az a függőség, amit tilt, amit egyáltalán nem engedne meg magának?
– A kábítószer. Félnék tőle. Szerencsére nekem baromi könnyű volt nemet mondanom rá, mert egyszerűen nem volt. Harmincéves voltam, amikor jött a rendszerváltás, előtte itt Magyarországon nem nagyon lehetett komoly szerekhez hozzájutni. Szipuzni nem szipuztam, heroinistát láttam eleget – de nem láttam értelmét, hogy kipróbáljam. Meg nem is tudom, hogyan hatna rám. Nem tudom, ha most lennék 20, tudnék-e jó döntést hozni.
– És az alkohol?
– A világ legjobb feszültségoldó szere, mert nagyon kellemes bódultságot tud okozni. Sok problémán át tud bennünket segíteni, de óriási csapdába is belezuhanhatunk. Két korsó sör után még jól elvan az ember. Mi van akkor? Semmi, legfeljebb eggyel többször mész brunyálni. Ellazulunk tőle, elalszunk a tévé előtt, de a harmadik-negyedik után már nem jó. A problémák általában ott kezdődnek. Megváltoztat, elveszíted a kontrollt. Egyébként én kézműves sört iszom. Nekem az a „likvid kokain”.
– Meg tud állni két sörnél?
– Abszolút. Maximum este iszom, akkor is legfeljebb kettőt. Jó, nyáron, ha füvet vágok, lehet, hogy lemegy három is, de azt két perc alatt kiizzadom.
– Zacher Gábor soha nem volt részeg?
– Hogy a viharba ne?! Voltam én részeg, de rettenetes módon. A gyógyszertani szigorlatom után a kollégiummal szemben a pad alatt feküdtem, úgy, hogy a zakóm fél ujja le volt szakadva, az első, amit megnéztem, az az indexem volt, hogy megvan-e, mert ugye akkor még papír alapú volt. De hogy hogy kerültem oda, mi történt, semmire nem emlékeztem. Később elmondták, hogy rendőrök is voltak, verekedés is volt, törtünk-zúztunk a koliban, nagyon gáz volt. Egy életre megtanultam, hogy mi az a kontrollvesztés.
– Hülyeséget sokan csináltak már részegen, de mégsem tudnak ezután megállni két sörnél.
– Igen, mert leszarják. Onnantól már nem érdekli őket a világ. Sajnos Magyarországon nincs kontroll. Más országokban is isznak az emberek, mégis sokkal kevésbé van jelen az utcai részegség. Ha értesítést kapunk, hogy valaki a Blaha Lujza téren fekszik, már tudjuk, hogy 99,9%, hogy vagy olyan részeg, mint az albán szamár, vagy be van állva a kristálytól vagy a biófűtől. A sztrók vagy infarktus csak 0,1%.
Ezért kell a vezetésnél is például a nulltolerancia, mert nem tudja megállni a magyar ember, hiszen azt gondolja, ha már egy sörrel elvezetek, akkor kettővel is. Viszont a kábítószernél ezt a jogi szigorítást nem tartom túl jónak, mert azzal tökéletesen egyet értek, hogy ha valaki behoz az országba 2000 tablettát és lebukik, menjen 15 évre börtönbe, de könyörgöm, a használón inkább segítsünk, mint büntessük. A felvilágosítás meg nem nagyon működik. Ezeregy oka van annak, hogy nem tudunk harangozni, de a legnagyobb gond, hogy nincs harang.
– Vannak olyan társadalmi csoportok, ahol robbanásszerű növekedést lát a szerhasználatban?
– Nyilván mentális okokból a tinédzserkorúak a legveszélyeztetettebbek, de egyébként nincs érdemi különbség aközött, hogy tinédzserről, nyugdíjasról vagy mondjuk gazdag elitről beszélünk, mert ki-ki megtalálja a maga saját szerét. A gazdag gyerek a kokaint fogja preferálni, a szegény csávó meg megveszi ezerötért a szar kristályt vagy a szintetikus marihuánát. Az átlag diák meg egy-két extasyval, egy kis spanglival elvan. Pontosan tudjuk, hogy használják, de korántsem akkora probléma Magyarországon a kábítószer használat, mint amekkorát csinálnak belőle. Csak látványelemekkel tarkított, amikor a rendőrség elfog valakit, letartóztat, ott van a híradóban, Önök is közlik, mindenki látja, szépen-jól teljesítünk. Viszont, ha mondjuk egy felvilágosító előadást követően valaki tényleg azt mondja hajnali háromkor annak a csávónak, aki bekínálja, hogy „na jól van öreg, húzz innen”, ezt hány média hozza le másnap? Már látom is a szalagcímet: „Kettő szombathelyi diák ma nemet mondott a kábítószerre, mert délelőtt két felvilágosító előadást hallgattak”.
– Szóval akkor Önnel kapcsolatban, ha negatív függőséget akarunk keresni, akkor az a pipázás.
- Abszolút. Sokat dohányzom, és nem is akarom letenni egyelőre. Én jól érzem magam a pipával. Ahogy azt az előadáson is elmondtam: 14 éves korom óta, 51 éve dohányzom, és bár pontosan tisztában vagyok az egészségügyi következményekkel, mégsem teszem le. Bármikor abba tudom hagyni, csak még nem jött el a bármikor. A pipa ráadásul a cigivel ellentétben nem is büdös, pedig a családban egyedül én dohányzom, szinte a lakásban mindenhol, még sincs szaga. A fogaim persze kiállnak, van egy negatív fogszabályzóm, rettenetes, hogy 65 éves koromra már nem vagyok olyan szép, mint amúgy.
– Ön a toxikológia influenszere? Nagyon nagyot ment a Forma 1-es táncikálásuk a boxutcában…
– Azért ezt nem mondanám, nagyon távol áll tőlem a közösségi média, de igen, egymillió fölötti nézettséget hozott az a videó, pedig, ha hiszi, ha nem, tök spontán volt az egész. Üldögéltünk, nem történt semmi a Forma 1-en, persze hála az égnek, de megmondom őszintén, nagyon unalmas volt az egész nap. Ez közvetlenül a verseny előtt történt, hangosan szólt Katy Perry-től a Lifetimes, amikor kolléganőm, Czakler Évi – egyébként ő sem mai pipi, hozzám hasonlóan ő is túl van már a hatodik ikszen – megkérdezte tőlem, hogy megyek-e táncolni. Rögtön rávágtam, hogy persze. Ebből is látszik, hogy mi más korosztály vagyunk, mert eszünkbe nem jutott, hogy ott ül velünk szemben harmincezer ember, akik ezt videóra is vehetik. Amikor vége lett a futamnak, kicsit elbóbiskoltam a kocsiban, odajött hozzám az Éva, és mondta, hogy tele van velünk az internet. Most a szülinapi meglepetésvideóm is nagyot ment, 4,3 millióan látták. Bár ezek közül egyik sem volt megrendezett, szerintem nem baj, ha a külvilág időnként azt látja, hogy az orvos is ugyanolyan ember, mint a többi, hiába visel fehér köpenyt. Szerintem sokkal hitelesebb és őszintébb így az egész.
– A végére hagytam az egyik nagy kedvencét, a focit. Orvosi szemmel: mi a legnagyobb fizikai/mentális teher egy mai magyar futballistának?
– Belegondolt abba, ha mondjuk ma este megvernénk a portugálokat (a beszélgetés kedden este, még a vb-selejtező előtt készült-szerk.), az hány embernek jelentene felhőtlen örömet? Mekkora felelősség van a focistákon! Ha jól szerepelnek, az emberek boldogok, elfelejtik azt, hogy nyűglődök otthon, kevés a fizetés, iszik a férjem vagy a feleségem, a gyerek nem tanul, szemtelen. Ennek hihetetlen társadalmi ereje van. Ha meg kikap a csapat, felerősödik a másik oldal.
Egyetlen csapat van ma Magyarországon, amelyik nemzetközi kupameccseket is játszik, az a Ferencváros. Ez évente 70 mérkőzést jelent számukra, ez azért komoly megterhelés. De ilyenkor szoktuk azt mondani: ez a munkájuk. Tőlem a 23. órában meg szokták kérdezni, hogy most jó gyógyszert adok-e be, mert már egy napja fent vagyok?
Úgyhogy a focisták azért a pénzért, amit kapnak, hozzák csak ki magukból a maximumot. Dögöljön meg a pályán mindenki, ami a csövön kifér! Hajrá, magyarok! Hajrá, Fradi!
