A rendszer vége felé, a nyolcvanas években már integetni, meg mosolyogni sem kellett annyira, a vonulást azonban le kellett tudni.
Akkoriban még tanárként ténykedve soha nem feledhetően maradt meg bennem diákjaim arca, akik kollégistaként nem utazhattak haza ezen a napon. Szidtak mindenkit, hogy ácsorogni kell sorukra várva, aztán bekapcsolódni az emberfolyamba, hogy a tribün elé érve harsoghasson a mikrofonba az ordibáló ember, aki a fejesek nevében üdvözölte az iskola tanárjait és diákjait. Mint ahogyan Szombathely minden iskoláját, egyesületét, üzemét, és amit még el lehet képzelni, azt demonstrálva, hogy így együtt mindenki milyen fenemód boldog. Az pedig csak akkor lett az ember, amikor az emelvény elhagyása után szét lehetett széledni, és találkozni a haverokkal vagy a családdal, nagy sóhajtások közepette: jól van, megvolt a kötelező.
Másképp kezdődött
Ma már az is kiveszett a tudatból, hogy egyáltalán hogyan kezdődött ez az egész, miért és honnan származik. Íme: 1889. júliusában Párizsban megalakult a II. Internacionálé. Ezen úgy határoztak, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május elsején a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel országszerte a nyolc órás munkaidő bevezetéséért. A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a II. kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a munkásosztály nemzetközi összefogásának napjává nyilvánították.
A munka ünnepévé vált, de a huszadik századi politika mindig saját céljainak megfelelően használta fel és ki. Akadt hatalom, amely igyekezett a maga képére formálni az ünnepet, ennek egyik legismertebb példája a Szovjetunió, s nyomában honunk 1945 után.
Mások el kívánták lehetetleníteni, mint például a Horthy-rendszer. Mindenesetre a modern jeles napokra jellemző módon az ünnep elterjedése nem vette figyelembe a kulturális, a vallási és az etnikai határokat, ma mind az öt földrészen megünneplik a munkát valamilyen formában.
Szocialista ünnep
A Kádár-rendszerben már nem kellett gyalázkodó transzparenst vinni az ujjongó felvonulónak, de a részvétel továbbra is kötelezően ajánlott volt, immár Lenin égisze alatt. A majális megmaradt, az elszántság és a lelkesedés elfogyott. A tüntetés helyét a felvonulás vette át május elsején a kommunizmus éveiben.
Édes, hazug bájjal, tegyük hozzá rögtön, amikor visszatérünk a történelmi közelmúltba. Mert, hogy mi köze volt a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok tisztjeinek a mi munkánk ünnepéhez, fel nem fogható.
Pedig ők is lelkesen integettek a tribünről ernyő nagyságú tányérsapkáik alól. Talán azt hitték, hogy miénk az ország, és nekik építjük. Így volt ez, míg konyec nem lett a tovarisoknak, de azt a pillanatot már rendszerváltásnak hívták, és onnantól egészen másról szól a történet.
Receptek túlélésre
Kölökkoromban esély sem nyílt rá. A fene sem értette apám nyakában ücsörögve, hogy mi ez a tömeg, kinek és miért integet meg vigyorog. A lufi a kezemben rendben volt, de a hurkapálca végén lafogó vörös papírdarab értelme örök titok maradt.
Érthető volt az is, hogy a nyakból lekerülve bambi jár, az öregnek sör, a virsliből kaphattam. Azt sem fogtam föl még akkor, hogy mindezekért nem pénzzel fizet, hanem a külön erre a napra gyártott sör-virsli jeggyel, hogy jól érezze magát, de sohasem látszott felhőtlenül boldognak, siettünk is haza, békésebb terepre.
Gimnazistaként már rafkósabb volt az ember, meg persze szerencsésebb is. Megúszni akkor sem nagyon lehetett a dolgot, csak hazugsággal. És miért ne élt volna az ember ezzel az eszközzel, amikor tudta, hogy őt is átvágják. A módszer egyszerű volt. Mivel sportolgattam akkoriban, a suliban annyit mondtam, hogy a csapattal kell mennem a közös örömre, a csapatnak meg azt, hogy az osztállyal.
Így lehetett, hogy a kamaszkor minden gonoszságával megáldva külső szemlélőként röhögtem a sok szerencsétlent, aki vonult, tanárként meg sajnáltam a gyerekeimet, hogy nekik is bohóckodni kell, és még csak annyit sem mondhattam nekik: bocs fiúk, nem tehetek róla, engem is becsaptak.
Lehull a fátyol
Minden hazugság és mocsok miatt, ami a sokat emlegetett negyven év során erre a napra rakódott, drága árat fizetett ez a tavaszi nap. Az úgynevezett rendszerváltás után megszűnt a kötelező vonulás és vigyorgás, és azonmód vált rögtön kegyvesztetté. A dolgozó nép úgy élt a rá szakadt szabadsággal, hogy tényleg azt tette, amihez kedve volt.
Eleinte majálisozni még igen, sörözni is, meg a gyereket körhintára ültetni, de semmi egyéb. Ahogy múlnak az évek, azonmód üresedik ki ez a nap – is -, és oda jutottunk, hogy a munkát az ünnepli, akinek éppen van, másoknak csak egy tavaszi nap ez a sok közül.
Emlékek vannak csupán, amelyek a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtár kiállításán – felvételeink itt készültek – idézik meg a hajdanvolt átverést. A sunyi összekacsintást, hogy tudom, hogy utálod, de csinálod. A másik oldalról meg: tudjátok, hogy utálom, de megteszem nektek, és hagyjuk békén egymást.
Erről szólt valaha, ma ki tudja, miről?
