- Mennyiben más a helyzetük azóta, hogy a Mesebolt Bábszínház (a megye-város közös fenntartása után) a városé lett?
- A működésünk, és a működésünkhöz kapcsolódó adminisztratív feladatok ugyanazok maradtak. Ugyanúgy kell mind a pénzügyi, mind gazdasági feladatoknak megfelelnünk. Szinte semmivel sem csökkent a papírmunkánk, hiszen a minisztérium felé hihetetlen mennyiségű adminisztrációt kell teljesítenünk. Annyival könnyebb talán a helyzetünk, hogy tisztábbak a viszonyaink, hiszen nézőink jó része szombathelyi, előadásaink többnyire itt a városban zajlanak.
- Hogyan áll össze a költségvetésük, mennyit ad az állam, mennyit a város?
- Ugyanolyan módon rétegződik, mint a nagyszínházak esetében, egyrészt állami támogatásból élünk, ami, hogy bonyolítsam a helyzetet, két részből áll. Egyrészt a művészeti tevékenységet támogatja: a néző- és előadásszám alapján kapunk egy szorzót, ebből számítják ki a normatívánkat. Másrészt az intézmény működtetésére – a városi támogatás függvényében – szintén kapunk támogatást. Arányait tekintve, ha mondjuk a város a működésre egy forintot szán, az állam ehhez 80 fillért tesz hozzá. Mindehhez jön a saját bevétel, ami a teljes költségvetésnek közel 20 százaléka. Tehát az egész úgy áll össze, hogy 15-20% a városi támogatás, 20% a saját bevétel, és 50- 65 % az állami apanázs.
- A kulturális szféra is megsínylette a válságot, évről-évre egyre kisebb a torta, amiből egyre soványabb szelet jut az intézményeknek. A Mesebolt Bábszínház vezetését (más intézményekkel ellentétben) sohasem hallottam nyilvánosan költségvetési gondokról panaszkodni, vagy hiánypótlást kérni.
- Másként vagyunk szocializálva. Pár éve nagyon jó időszakot éltünk, akkor a város és a megye bőkezűbben tudott támogatni bennünket. Azóta sajnálattal tapasztaljuk, hogy számolnunk kellett azzal az eshetőséggel is, hogy bármikor csökkentik a költségvetésünket. Ezért úgy kötünk szerződést az alkotókkal és a kivitelezőkkel, hogy megpróbálunk egy elfogadható határon belül mozogni. Soha nem volt a bábszínháznak túlköltése, soha nem volt olyan, hogy pótfinanszírozást kellett volna kérni, az elődömnél, Horváthné Katinál sem, pedig mindig meg kellett küzdenünk a költségvetésünkért.
Azonban nyilvánvaló, hogy nem lehet végletekig lefaragni egy költségvetést, mert akkor már működésképtelenné válik egy intézmény. Mi mindenkor egy tisztességes párbeszédet tudtunk kialakítania a fenntartóinkkal. Persze ez egy kis intézmény, a várostól kapott 16 millió forintunk meg se közelíti a nagyobb kulturális intézmények támogatását. Költségvetésünk átlagban tizedannyi, mint egy vidéki színháznak, amiből éves szinten 40 ezer nézőt szórakoztatunk.
- Hány fővel dolgoznak?
- Tizenhatan vagyunk.
„Most kevesebbet álmodozunk, tesszük a dolgunkat”
- A bábszínháznak 18 éves fennállása óta az egyik legégetőbb problémája, hogy nincs saját épülete, így az erősen leamortizált MMIK szűkös termeiben kényszerül működni. Egy jó oldala azért mégis lehet ennek: költségvetésükből nem kell intézményfenntartásra költeniük.
- Mondjon még egy jó oldalát... ráadásul nincs is így. Munkatársaimmal begyűjtünk adatokat, mennyibe kerül egy vidéki bábszínház épületének fenntartása. A debreceni bábszínház 1200 négyzetméteren működik, azonban az épületük működtetése nem kerül többe, mint az általunk az MMIK-ban kifizetett bérleti díj. Ha különálló épületbe költözhetnénk, akkor sem lenne nagyságrendekkel nagyobb a költség.
Ha körbenéz, látja a feltételeinket, hogy 18 éve milyen körülmények között kell ezt a magas előadásszámot teljesítenünk. 15 éve folyamatosan küzd a bábszínház azért, hogy normális épületre tegyen szert, de valami mindig közbejött, már majdnem ott volt az ajtó, csak a kilincset kellett volna rátenni, de szétpukkadt az álom. Most kevesebbet álmodozunk, tesszük a dolgunkat.
- Szóba kerül a Kisfaludy utcai volt „orosz teázó” épülete, hogy oda költözhetnének. Hogy áll a terv?
- A SZOVA ZRT-nek van egy kész energetikai-felújítási anyaga, amely az egész épület korszerűsítéséről szól. A beruházáshoz a város központi forrásokat remélne, arra várunk, hogy megfelelő pályázatot írjanak ki. Állítólag október megnyitják ezeket a forrásokat… Mindenesetre addig sem ülünk ölbe tett kézzel. Hat vidéki város bábszínházvezetőivel megfogalmaztunk egy anyagot arról, miként lehet együttes erővel azon cél érdekében lobbizni, hogy mind a hat városnak új vagy felújított bábszínháza lehessen.
- Az elmúlt időszakban sok helyütt felújították a bábszínházakat, ott van Pécs, Debrecen…
- Csak pont a nyugati országrész maradt el: Szombathely mellett Győr, Veszprém, Zalaegerszeg is hasonló problémákkal küzd, vagy épületre, vagy felújításra várnak. Hozzánk csatlakozott még Miskolc és Szeged.
- Mennyi pénzre lenne szükség?
- Összesen 1,6 milliárd forintra. Ennyiből mind a hat városban megújulna a bábszínház. Egy nagy kőszínház rekonstrukciója ennyibe kerül, vagy jóval többe. Fontosnak érezzük, hogy ezekben a városokban is kulturált körülmények közé érkezzenek a gyerekek, saját épületbe, olyan közegbe, amely segíti az élmény előkészítését, feldolgozását.
- Itt Szombathelyen szó volt arról is, hogy a bábszínházat összevonják a Gyermekek Házával…
- Ha érkezik egy megkeresés, akkor elgondolkodunk róla. Úgy tudom ez koncepció most nincs napirenden.
- Nem lehetne mégis itt, az MMIK-ban, jobb körülményeket teremteni?
- Ez az épület elavult technikailag, és a térkiosztás is alkalmatlan. Behozok egy gyerekcsoportot, mit lát, a hetvenes éveket, semmit, ami hozzá kapcsolódna, amivel azonosulni tudna. Ráadásul a tűzvédelmi szabályok miatt még a falakról is mindent le kellett vennünk, mert az életterünk egy lépcsőházi közlekedőfolyosónak számít. Semmi olyat nem tudunk itt biztosítani, ami az előadáson kívül jó lenne, amitől nézőink otthonosan éreznék magukat.
Egy doboz cigi áráért lehet bábszínházba jönni
- Gyermekes szülőként találkoztam azzal a jelenséggel, hogy az iskolák és óvodák csak azért nem a Mesebolt Bábszínházba vásároltatnak a szülőkkel bérletet, mert más intézményben két-háromszáz forinttal olcsóbb.
- Mi persze mindig azt a választ kapjuk, hogy a szülők döntenek ebben a dologban. Részünkről csak annyit mondhatok, van egy árszint, van egy bevételi kötelezettségük, van egy szociális érzékenységünk, élő kapcsolatunk van a nézőkkel, körülbelül tudjuk, hol és meddig mehetünk el az árképzésben, mi az elviselhetőség határa. Senkivel nem kezdünk árversenybe, ha egy intézmény úgy gondolja, kétszáz forinttal alámegy a mi árainknak, hát tegye. Persze sajnáljuk, ha egy bejáratott bérletes közönség csak emiatt esik ki. Azt is megértem, ha nem tetszettek az előadásaink, és jobbra vágynak, azonban az, hogy kétszáz forint miatt... Csak azt szeretnénk, adják meg a szülőknek a döntés lehetőségét, és mutassák meg a kínálatunkat.
- Beszéljünk erről is, hiszen három éve már, hogy a Bábszínház élére került…
- Szombathelyen egy jól bejáratott struktúrát vettem át, előtte Kecskeméten és Zalaegerszegen is úgy dolgoztam, hogy alapító vezetőként a munkatársaimmal együtt a semmiből hoztunk létre a bábszínházat. Itt egy jól működő rendszerbe érkeztem, amelynek fix közönsége van, minimális mozgást persze tapasztalunk, de ha elmegy valaki, jön helyette más. Nyilvánvaló, egyre nehezebb megtartani a közönséget, és egyre nehezebb új nézőket toborozni. Miközben az Agora saját zenés gyermekszínházi bérletet hirdet, a Gyermekek Házának bábszínházi bérlete van, és akkor nem beszéltünk még külsővárosi ámk-ról, ahol szintén szerveznek gyermekszínházi bérleteket. Nagy a küzdelem a kultúrára fordítható egyre kevesebb pénzért. 2500 forint a három előadásból álló bérletünk ára, úgy gondolom még kifizethető, hiszen sarkítva egy doboz cigi áráért lehet bábszínházba jönni.
De tényleg nem vagyok hajlandó más városi intézményekkel árharcba kezdeni, nekünk más a megfogalmazott feladatunk, nekünk közönséget kell nevelnünk. Évek óta próbálunk egy olyan irányba menni, hogy nem egyszerűen a közönség általános ízlését próbáljuk kiszolgálni, hanem a közízlést szeretnénk alakítani. Mert hiszem, hogy egy színház feladata nem a kiszolgálás, hanem a nevelés, hogy pluszt adjon, felemelje a közönséget. Ha én egyszerűen kiszolgálok, ahhoz valóban elég a művelődési ház, idehozom ezt meg azt az előadást és kész, ahhoz nem kell színház. A színháznak más és több feladata van, én hiszek ebben. Ezért sokat teszünk, hiszen mind a képzőművészetben, mind írói színvonalban, a színészi játékról nem is beszélve – magasra tettük a lécet.
Az elmúlt három évben teljesen megújult a bábszínház színészállománya, nagyon tehetséges fiatalok jöttek, kiegészülve néhány alapító taggal. Mind a társulatnevelés, mind a közösség nevelése egyaránt fontos. Azokkal a pedagógusokkal (szerencsére akad jó néhány), akik látják ezt a feladatbővülést, érzik a nevelési szándékot, és díjazzák a megújulási szándékunkat. Ők értékelik, hogy minden egyes előadásunkon újabb és újabb technikával találkoznak, hogy nem mindig ugyanazokat a mesetípusokat látják.
„Nekünk is bőven elég, ha szeretnek”
- Kapnak visszajelzést az iskolákból?
- Igen, bátran elmondják, hogy ez vagy az tetszett, vagy ha nem, akkor miért. Tavaly, amikor az idei szezon műsorát összeállítottuk, megkérdeztük a közönséget, ők miben változtatnának. Így merült fel az az igény, hogy több klasszikus mesefeldolgozást látnának. Az ide program összeállításakor ezt figyelembe is vettük. Nem egy szállítószalagos gyárról van szó, ahol mindig ugyanazt az alkatrészt kell ugyanabba a kütyübe bedugni, mi is hibázhatunk.
- A kisiskolásokat már nem szokás bábszínházba hozni, pedig nagyon is nekik való témákat dolgoznak fel. Hogyan lehetne ezt a korosztályt becserkészni?
- Nagyon sokat teszünk azért, hogy negyedikes korig elkísérhessük a gyerekeket. Keressük a megoldást, újabb és újabb eszközöket kell bevetnünk ahhoz, hogy megismerhessék a munkánk. Vannak bejáratott kapcsolatrendszerek, melyik iskola hova szokta vinni gyerekeit, tíz éve is oda mentek, most is oda mennek. Nehéz ezen változtatni. De én hiszem azt, hogy ennek a korosztálynak is elsősorban egy 100-150 férőhelyes, viszonylag intim, befogadható térben zajló előadásra van szüksége, azt gondolom, hogy ha 600-800 gyereket bezsúfolunk egy előadásra, abból jó nem sülhet ki, a darab, bármennyire is jó, nem tudja behúzni saját aurájába a gyereket. A terveink szerint, ha valaha létrejön egy önálló bábszínház, az is csak 120-140 férőhelyre lesz maximálva.
- A Bábszínház, hogy egy rossz hasonlattal éljek, kicsit olyan helyzetben van, mint a bölcsis és óvó nénik. Az egyetemi tanár nagy tiszteletnek örvend, arra felnéznek, bezzeg aki kicsikkel foglalkozik, az a pedagógus ranglétra legalján érezheti magát. A bábszínházak a nagyszínházak árnyékában működnek, színészeiket még egy kisvárosban is alig ismerik.
- Pedig nem akarok műfajtörténeti elemzésébe belemenni, de a bábszínház nem ez. Elég csak megnézni a huszadik század elejétől a színházi irányzatokat, mennyi jelentős alkotó fordult a bábszínház felé, annak kifejezőereje és jelképrendszere miatt. De visszatérve a pedagógushasonlathoz, az egyetemi tanárt tisztelni, az óvó nénit szeretni szokták, nekünk is bőven elég, ha szeretnek. Mert ahogy egy jó óvó vagy tanító néni hosszú időre meghatározhatja a gyerek sorsát, úgy azt gondolom bábszínház is. Kulturáltságban, színházra nevelésben sok mindent adhat.
- Hogyan lett bábszínész, elmesélné? Miért nem kőszínházi „nagy” színész?
- Voltak olyan ambícióim persze, hogy színész legyek, nagyon rövid ideig, aztán gyorsan le is épültek. Alapvégzettségemet tekintve óvodapedagógus vagyok, a kecskeméti óvónőképzőben végeztem.
- Óvóbácsiként?
- A barátommal mi voltunk az első óvóbácsik az országban. Ott az óvóképzőben ismerkedtem meg a bábjátékkal, onnan vettek fel az Állami bábszínház színészképzőjébe, azóta ezzel foglalkozom, immár 30 éve.
Miért akar egy 18 éves srác óvóbácsi lenni?
- Nem fér a fejembe, miért akar egy 18 éves srác óvóbácsi lenni?
- Mondhatnám azt, hogy elhivatottságból, mert pedagógus akartam lenni. Eredetileg testnevelés szakra jelentkeztem, de egy sérülés miatt nem vettek fel, aztán akadt ez a lehetőség. A szüleim is pedagógusok voltak, édesanyám Tiszakécskén sok éven át vezette a helyi művelődési házat, apám tanárember volt. Ahol felnőttem, ott tisztelték és szerették a pedagógusokat. Tőlük kaptam az indíttatást, ami engem hajt, számomra ugyanis nem az intézmény-igazgatás a fontos, hanem az, hogy közösségben a közösségért dolgozhassam.
A főiskola után a kecskeméti Ciróka Bábszínház következett, ahol nagyon fiatalon, huszonévesen lettem az igazgató. Majd jött a Griff Bábszínház Zalaegerszegen, ahol újra mindent elölről lehetett kezdeni.
- Nem csábították el a kőszínházak?
- Nem, de élő színházi előadásokban, mint bábrendező, dolgoztam már. Például a Nemzeti Színházban épp Jordán Tamás igazgatása alatt, Valló Péter rendezésében, a Holdbeli csónakos című darabnak én voltam a bábos rendezője. Visszatérve a bábszínházra, én ehhez értek, ez a hivatásom, ebben élek. Ha nem ezt csinálom, akkor is ezt csinálom, akkor gólyalábasként járom a világot. Amióta kiléptem a középiskolából, azóta ez az életem.
- Játszani szeret még?
- Igen, de van bennem mértéktartás. Szerintem az a jó, ha a színház vezetőjénél jobb rendezők rendeznek, és jobb színészek játszanak. Szeretek játszani, de nem érzek folyamatos késztetést arra, hogy színpadon legyek. Kecskeméten még sokat játszottam, az ördög és a halál szerepek általában az igazgatóra jutottak. Így a negatív szerepekben nagyon nagy gyakorlatra tettem szert. Van szóló bábjátékom, ha úgy van kedvem, azzal játszom, de ez szigorúan a saját előadásom, saját felelősséggel, saját pénzből.
Egy évben egyszer most is rendezek, de bevallom, nagyobb örömet jelent számomra más rendezők munkájának segítése, és az így létrejött jó előadás láttán felszabadultabb örömöt érzek, mint saját sikereim után.
- Mesélne magáról? Itt él Szombathelyen?
- Nem, Zalaegerszegről járok át dolgozni, ami naponta két óra utazást jelent. Úgy alakult az életem, hogy ott maradtunk.
- Nem fárasztó a napi ingázás?
- Az életem eddig is folyamatos utazással telt, huszonéves korom óta, amikor befejeződött a színházi évad, mi felálltunk a gólyalábra, és jártuk a világot.
- Család?
- Népes a család, van három felnőtt gyermekem, egy unokám, aki már több mint egy éves, és egy kicsi fiam is, aki októberben lesz 1 éves. A nagyobb gyerekeim jórészt Kecskeméten, a bábszínházban élték az életüket, igazi színházi gyerekek voltak, ha kellett, szerepeltek előadásokban, mert mindig az igazgató gyerekei a legolcsóbbak, nekik nem kell gázsit fizetni. Petra lányom most végzős a színház és filmművészeti egyetemen, bábrendező szakon. Nem alibiből, kicsi kora óta bábszínházi rendező szeretne lenni.
