Ha valami kiugróan sokkoló esemény történik a világban, az emberek többsége hajlamos az első spontán érzelmi reakciója alapján véleményt alkotni, és csak utána hívja segítségül az eszét - már ha egyáltalán. A borzalmas párizsi merényletsorozatot követően ez sok egyéb mellett abban is megnyilvánult, hogy többen kikeltek: amennyire kimerítően követte és számolt be a sajtó a francia eseményekről, olyannyira nem fordított figyelmet például a 44 emberéletet követelő bejrúti robbantásokra vagy a 102 halálos áldozattal járó ankarai merényletre.
Még ez a kép is terjedni kezdett a Twitteren:
A humorista Jack Jones alábbi twitteres kiírását - miszerint
egyetlen cikk sem számolt be erről, de nyugodjon békében mindenki, aki életét veszítette Libanonban
- a képpel együtt pedig több mint ötvenezren osztották tovább. (És azt a könnyed tényt most hagyjuk, hogy ez egy 2006-os kép egy teljesen más jellegű offenzíváról, amikor Izrael szállt szembe a Hezbollahhal.
Ezek a gondolatok pillanatok leforgása alatt közkedvelt állásponttá gyurmálódtak sokaknál, éppúgy, ahogyan a francia zászlós profilképcserékre is rendre megérkeztek azok a reakciók, hogy na, de mi van Szíriával, Libanonnal, Törökországgal, Irakkal, a kenyai mészárlással és persze, a lezuhant orosz géppel. Míg azonban a profilképek átszínezése felett lehet szubjektív nézőpontokat csattogtatni, azt a kérdést, hogy a média leszarta-e a Franciaországtól több mint háromezer kilométerre zajló terrortámadásokat, könnyű tárgyilagosan megválaszolni:
Nem, a sajtó egyáltalán nem szarta le azokat a terrortámadásokat sem.
Martin Belam, a BBC korábbi újságírója például azzal verte vissza a vádakat, hogy elég nyomni egy Google-keresést, ahol oldalakon át lehet olvasni a bejrúti kettős bombatámadásról, konkrétan 1286 cikk született a témában.
Egy másik pályatárs, Max Fisher pedig még ennél is bővebben fejti ki, hogy mennyire nincs ez így, mint ahogy sokan azt hinni szeretnék. Sőt, ő még hozzáteszi, külügyi újságírói tapasztalatai alapján éppenséggel inkább az van, hogy noha rengeteg cikket írtak a közel-keleti konfliktusokról, sokan komoly kockázatokat vállalva kiküldött helyszíni tudósítókkal, akik apránként mozaikozták össze a történéseket, végül bármennyire is kalapálgatták a címet, választották ki a legütősebb fotót, promózták be a sztorit a legkülönbözőbb csatornákon,
a kattintásszámok szerint pont az olvasók voltak azok, akiket ezek a történetek nem érdekeltek.
Egyúttal közli: tökéletesen érti, miért ez a harag, ami igazából nem a médiáról szól, hanem arról, hogy, ha nem a "megfelelő" helyeken történik valami, akkor arról a világ általában hajlandó nem tudomást venni. Mint ahogy beszédes tény az is, hogy míg Franciaországba 6700 szíriai menekültkérelem érkezett - a kontinens vezetői pedig mindeközben nagy közös meetingeken törik a fejüket a migránskrízisen -, addig Libanon több mint egymillió (!) szíriai menekültnek ad éppen otthont. De erről nem nagyon beszélünk. És nem feltétlenül kerül elénk a Facebook-hírfolyamban sem, hiszen mások sem beszélnek róla. A Facebook pedig jellemzően azt teszi elénk, amiről mások is beszélnek - a kör pedig bezárul.
Szóval, igen, a világ jobban figyel most Franciaországra, de nem, ezért nem szabad a médiát felelőssé tenni. Írnak ők, írunk mi másokról is. Amit viszont szabad: többet olvasni, de nem csak egyenesen a Facebookról, hanem a kedvenc objektív hírforrásaink direkt megnyitásával.
( Huffington Post / Vox / Medium)
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
