Sic transit gloria mundi – vagyis így múlik el a világ dicsősége, tartja a ma is közszájon forgó szállóige. A mondás eredetileg a pápaválasztások ceremóniájához köthető: a ceremóniamester ezen szavakkal figyelmeztette a frissen megválasztott egyházfőt, hogy felejtsen el minden világi javat, és ezentúl csak az egyháznak éljen.
Ugyanakkor ez a mondat tökéletesen leírja azt a jelenséget is, amit a Karmelita szimbolikus megnyitása jelent. Nem csak azért, mert az impozáns épület eddigi lakóinak egyértelműen nem sikerült betartani a fent említett intelmeket. Azért is, mert azt a helyet, mely hosszú éveken keresztül egy autokratikus hatalom elérhetetlen, már-már misztikus központja volt, most bárki, ingyen bejárhatja – ez pedig egyértelmű jele a rendszer gyors összeomlásának.
Mikor Magyar Péter májusban bejelentette, hogy a kordon rituális lebontását követően a Karmelita megnyitja kapuit a nagyközönség előtt, nem volt kérdés számomra, hogy részese szeretnék lenni ennek a történelmi eseménynek. Persze az is egyértelmű volt, hogy a hatalmas érdeklődés miatt erre egy ideig még várni kell, hiszen az első vezetésekre a helyek percek alatt elfogytak. A hét elején azonban nem kis meglepetésre sikerült regisztrálnom egy délelőtti alkalomra (minden csoda három napig tart?), így minden akadály elhárult.
Miután felmásztunk a hegyre és elhaladtunk a – mostanában szintén az érdeklődés homlokterében lévő – Sándor-palota mellett, a Karmelitába a sajtóbejáraton keresztül vezetett az út. A kapun belépni olyan érzés volt, mintha valami beavatásra érkeztem volna. Mindenki érezte a pillanat különleges mivoltát, a látogatókon szemmel láthatóan erőt vett egy olyan izgalom, mintha rosszban sántikálnának. Hamarosan el is kezdődött a rohamtempójú vezetés: azt már az elején leszögezték, hogy egyik helyiségben sem fogunk sokat időzni, hiszen a 20 percenként induló turnusok hamar összetorlódnának.
Első utunk a kolostor tágas előadótermébe vezetett, amely az elmúlt években a csütörtöki Kormányinfóknak adott otthont. A teremben az évtizedek során számos színházi előadást és hangversenyt rendeztek, Vitályos Esztert és Gulyás Gergelyt megelőzően olyan virtuózok léptek itt színpadra, mint Blaha Lujza, vagy éppen Ludwig von Beethoven, aki 1800-ban koncertezett itt, a terem pedig azóta is a világhírű holland zeneszerző nevét viseli.
A hatalmas orgonában és a falat díszítő különleges festményben gyönyörködve megtudhattuk, hogy a rendházat eredetileg birtokló karmelita szerzetesrendet a 12. században alapították a Szentföldön, nevüket pedig az ott található Kármel-hegyről kapták. Később szaracén támadások érték őket, így kénytelenek voltak Európába menekülni, Magyarországon pedig több rendházat is létesítettek, például a várnegyedben.
A karmeliták alapvetően egy szerény, szemlélődő és kolduló rend volt (újabb érdekes ellentét…) – és pont ez lett a vesztük. II. József egy 1782-es rendeletében ugyanis minden olyan szerzetesrendet feloszlatott, amelyik nem oktatással vagy orvoslással foglalkozott. A barátoknak tehát nem volt maradásuk, a kolostort pedig egyhamar kaszinóvá és várszínházzá alakították, utóbbi funkcióját pedig hellyel-közzel egészen 2014-ig megtartotta, amikor is a kormány szemet vetett rá. A többi pedig már történelem…
Sietve folytattuk utunkat, áthaladunk a díszes folyosókon, két oldalról a legnagyobb magyarok arcképeitől szegélyezve (melyek közül jó pár sokáig tisztázatlan körülmények között került kölcsönben a Karmelitába), valamint a napfényes belső udvaron is, ahol a leköszönő miniszterelnök prominens külhoni vendégeivel találkozott, például a katari emírrel. Meg se álltunk Orbán Viktor egyik kedvenc helyéig, egy kis könyvtárszobáig, ahol a híres, még a Nagy-Magyarországot ábrázoló, majdnem 200 éves földgömb, vagyis a Perczel- glóbusz másolata található.
A szoba egészen szűkös, három csoportra kellett oszlanunk, hogy beférjünk, pedig mindössze 20 fő vett részt a vezetésen. Ám ennek ellenére is háromemeletes, tömör fenyő polcrendszer található benne, rajta a magyar- és a világirodalom remekeivel, méghozzá gyakran azok, antik, első kiadásaival. Ha az ember körbenéz, hamar egyértelművé válik számára, hogy csupán ezen helyiség értéke is felér egy ház árával. A volt miniszterelnök egyébként legközelebbi szövetségeseit fogadta ebben a szobában, így az itt szolgálatot teljesítő, sokat látott biztonsági őr meg is jegyezte: aki egyszer ide bebocsátást nyert, az onnantól kezdve Orbán bizalmasának számított és védve érezhette magát.
A könyvtárat elhagyva kiléphettünk az épület egyik legszebb pontjára, a Karmelita legnagyobb teraszára, ahonnan festői kilátás nyílik a város pesti oldalára, annak minden nevezetességével együtt. A hatalmas területű, növényzettel gazdagon borított terasz eredetileg nem képezte az épületegyüttes részét, csak a kormány beköltözését megelőző felújítások során építették hozzá – pontosabban elé, hiszen a homlokzat védelme érdekében nem lehetett közvetlenül hozzá rögzíteni.
Ez azonban nem állította meg országunk elöljáróit, és őszintén, egy kicsit tudom érteni őket: az innen tárulkozó kilátás kiváló motivációt jelenthetett számukra a haza ügyes-bajos dolgainak intézéséhez (azokból pedig volt pár). A döntések meghozatalához nem kellett messzire menniük, mindössze egy kis lépcsőzés választotta el őket attól, a teremtől, ahol egykor a kormányüléseket tartották.
A helyiségbe belépve egyből felfigyeltem a falon függő, hatalmas Nagy-Magyarország térképre (ami több helyen is feltűnik Orbánék főhadiszállásán, kaptak is érte hideget-meleget az elmúlt években), valamint az ablakokat borító, furcsa fóliára. Mint kiderült, utóbbi ottlétének nemzetbiztonsági okai vannak, a speciális védőréteg ugyanis meggátolja, hogy akár csak egy hang is kijusson a teremből, egyúttal sötétítő funkciójának köszönhetően elfedi a bent zajló eseményeket az avatatlan szemek elől. Hiába, az ördög sosem alszik.
Habár a kormányzati döntéshozatalok hivatalos helyszínén voltunk ebben a teremben, következő úticélunkban még erősebben koncentrálódott a hatalom az elmúlt években: közeledünk a Orbán Viktor dolgozószobájához. Az ide vezető folyosókon járva az embernek olyan érzése támad, mintha múzeumban lenne: Szinyei Merse Pál, Vaszary János, Czigány Dezső képek, valamint Hunyadi Mátyás pajzsa és képe, a Karmelita büszkeségei díszítik a falakat, a bejárati ajtó tetején pedig Bese Gergő atya áldásának nyomait fedezhetjük fel – erre azóta valószínűleg kevésbé büszkék Orbán Viktor háza táján.
Az egykori miniszterelnök dolgozószobájához ironikus módon a Tisza-termen keresztül vezet az út - ez persze nem a Fidesz bukását okozó pártról kapta a nevét, hanem Tisza Kálmán egykori miniszterelnökről, mindenesetre a sors nagy rendező.
A szobába belépve számos, nyitott Biblián kívül elhaladtunk azon iratmegsemmisítő mellett is, amit még Magyar Péterék fedeztek fel az első látogatásuk alkalmával, és amely azóta is mementóként állít emléket a kormányfő sietős költözésének. Ahogy tovább haladtunk, megbizonyosodhattunk róla, hogy Orbán valóban a nép egyszerű gyermeke volt: exkluzív betekintést kaptunk ugyanis a volt miniszterelnök alkalmi, puritán hálószobájába, ahol a híres vaságy található.
Zárásként pedig szívhattunk egy kis friss levegőt az ország leghíresebb erkélyén, ahonnan Orbán Viktor egy focilabdát passzolt tovább a Puskás Aréna megnyitójakor. Ezen kívül az elmúlt hónapokban a magyar politikát is meghódító abszolút filmszínház is innen indult: Orbán ugyanis ezen az erkélyen olvasgatott, amikor Magyar Péter megpillantotta őt a Sándor-palotából, pár nappal az áprilisi választást követően.
Az teljes túrát végigkísért egy érdekes jelenség: a tárlatvezető végig nagyon ügyelt arra, hogy politikailag semleges maradjon, kerülgette a nyilvánvaló politikai töltetet, amivel az elmúlt 16 éve felruházta a helyet, ezzel is azt sulykolva: minden visszaállt a rendes kerékvágásba, ez pedig csak egy szép kolostor. A túra következő állomására, a szomszédos Miniszterelnöki Kabinetirodára (Rogán Antal egykori főhadiszállására) is úgy hivatkoztak, mint az új Szociális- és Gyermekügyi Minisztériumra.
Ez a tendencia azonban némiképp megtört, amikor az épületbe belépve belengették, hogy a vezetés a „híres szobát” és érinteni fogja - és ez így is történt. Előtte azonban bejártuk ezt az épületet is, ami még a Karmelitát is lekörözi „luxizás” tekintetében: hatalmas üvegablakok, festmények, dizájner bútorok, mintha nem is Magyarországon járnánk. Rogán Antaléknál ugyanis tényleg minden aranyozott volt, a kilincsektől a liftajtókon át egészen a tárgyalóterem tévéjének keretéig. Ha eddig nem volt egyértelmű, most minden résztvevő láthatta, milyen felesleges fényűzésre költötték az adófizetők pénzét (itt is).
Ha a berendezés nem is, egy ebéd legalább megfizethető volt az egykori Kabinetirodában. A menza ugyanis még mindig működik, így feljebb merészkedve láthattuk, hogy a dolgozók mindössze 2300 forintért hozzájuthattak egy 2 fogásos, napi menühöz (egyetemistaként úgy érzem, örömteli lenne, ha a város egyéb pontjain is találkozhatnánk hasonló árakkal…). Az ebéd elköltése után Rogánék a sokat emlegetett, állítólagos szivarszoba, illetve a tetőterasz közül választhattak, ha meg akartak pihenni a munkához való visszatérés előtt.
Mi a tető felé vettük az irányt, ám Havasi Bertalannal ezúttal nem találkoztunk, így kénytelenek voltunk beérni az elénk táruló körpanorámával. Szívesen időztem volna itt, de szorított minket az idő, el kellett hagynunk az épületet. A kijárat mellett a bekeretezett Nemzeti Hitvallás (a leköszönő kormány manifesztója a magyarság mibenlétéről, lényegében a NER alapelvei) fogadott minket búcsúzóul, amin az egyik pont így szól: „Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.” Kissé visszásan hangzik ez egy olyan épületben, mely hosszú évekig szolgált a kormányzati gyűlöletpropaganda központjaként…
E két épületben tett látogatás egészen különleges élmény volt. Ahogy említettem, a Kabinetiroda új funkciója már megvan – ám az, hogy mi lesz a Karmelita sorsa a jövőben, egyelőre még tisztázatlan. Egyesek szerint tényleg múzeumot kéne kialakítani benne, ami egyfajta figyelmeztetésként emléket állít az elmúlt másfél évtizedben intézményesült korrupciónak. Mások azon a véleményen vannak, vissza kell adni évtizedes funkcióját, hogy ismét színházi előadásokat rendezhessenek a budai Várszínház egykori otthonában. Bárhogy is alakul, egy biztos: a Karmelitának nyitottnak kell maradnia, hogy emlékeztessen minket arra, semmi nem tart örökké.
