A kép különlegessége, hogy mind a hárman a múlt évezredben születtünk. Tappancs, a még mindig nagyon játékos és bohó vizsla-német juhász keverék, aki a világ legfinomabb kutyaeledele helyett biztosan inkább a gazdi által eldobott botot választja, hogy ezredszerre is visszahozza és Dömötör, a kandúr 1999-ben látták meg a napvilágot, nagyjából ezekben a napokban. Nemrégiben döbbentem rá, hogy mennyire elszaladt az idő.
Tappancsnak ősz szakálla van, és a lába már össze-összecsuklik rohanáskor, és Dömötör cica is megcsappant a pár évvel ezelőtti önmagához képest. Ennek ellenére mindketten maradtak az udvar urai, a maguk területén.
Tappancs ugyanúgy megugatja a postást (ha meghallja, hogy jön), és ugyanúgy sóvárogva nézi az utcára kiesett botját. És minden nap van tíz olyan ember, aki megszánja.
Jajj, szegény kiskutya, kiesett a botod? Na várj csak, visszaadom!
Van, akinek csak a harmadik, negyedik alkalommal esik le, hogy az a bot huszadszor is kiesik majd a kapun, ha kellően kitartóan próbál valaki segíteni.Ahol Dömötör feltűnik, ott jaj a rigóknak
A kertbe komótosan kiballagó Dömötörre pedig ugyanúgy kiadják a vörös riasztást a környék madárpopulációi, mint a kandúr fénykorában, amikor ágról ágra pattanva hajtotta el a szunyókálását megzavaró rigókat.
Dömötört az elmúlt években számtalanszor próbáltam kinyújtva odafogni a falhoz, hogy megnézzem, hogyan nézne ki a bundája trófeaként vagy falvédőként. Ilyenkor rosszallóan pislogott, de aztán csak jött a dorombolás, jelezve, hogy igazából hajlandó megfeledkezni erről az egészről, ha megvakargatom a fejét.
Tappancsról pedig még az jut az eszembe, hogy bár látszólag eszetlen és buggyant kutya, viszont két lányom is felnőtt mellette anélkül, hogy bármelyiket is fellökte vagy elsodorta volna. Sőt, heroikus türelemmel tűrte a gyerekek nyúzását.
Öreg jószágok, boldog szülinapot!
(A fotót az ifj. előtag nélküli, azaz az eredeti Tánczos Mihály készítette)
