A közelmúlt legfontosabb politikai elemzéseiből szemlézünk. Most a 24.hu-tól.
Ami Magyarországon és a magyarokkal az elmúlt évtizedben történt (tömören fogalmazva: a demokrácia, illetve a jogállamiság leépülése), távolról sem elszigetelt eseménysor. Nem magyar, de még csak nem is kelet-európai betegség, hanem egy világtrend újabb és közelibb tünete. Nem a
mutálódott fasizmus
(Ungváry Rudolf) megjelenése, nem is
az ötvenes évek visszatérése
vagy a
posztkommunista maffiaállam
(Magyar Bálint) tombolása, hanem egy új kontextusban fejlődő, saját logikával és jellegzetességekkel bíró, mindenekelőtt pedig globális jelenség - írja
elemzésében Filippov Gábor a 24.hu-n.
Az ezredforduló óta autoriter járvány dúl a világban. Terjedését csak felgyorsította a 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági világválság, illetve látványosabbá tette, hogy a fertőzés az Európai Unióban, majd az Egyesült Államokban is felütötte a fejét. A baj kiterjedtsége és ismétlődő mintázatai ugyanakkor hozzásegíthetnek, hogy egyáltalán meg tudjuk nevezni, képesek legyünk értelmezni saját közelmúltunkat és jelenünket.
A továbbiakban az elemzéslegfontosabb gondolatait szemlézzük. A teljes elemzés itt olvasható.
A kilencvenes évek a demokráciával mint egyetlen tartósan életképesnek tartott társadalmi-politikai rendszerrel kapcsolatos optimizmus évtizede volt. A demokrácia diadalmenetének nemzetközi hátterét az egyetlen autoriter szuperhatalom, a Szovjetunió összeomlása teremtette meg.
Az Egyesült Államok mint egyedül talpon maradt szuperhatalom hegemóniája a nemzetközi kapcsolatok területén ideiglenesen egy morálisan megkérdőjelezhető és fenntarthatatlan helyzethez vezetett: az unipoláris, vagyis egyetlen szereplő által meghatározott világrend kialakulásához.
Az új egyensúlytalanságnak azonban volt egy kedvező mellékterméke is: a liberális demokrácia mint nemzetközi politikai minta uralkodóvá válása. Az Egyesült Államok sokat és joggal bírált úgynevezett demokráciaexportja
a közkeletű tévedéssel szemben nem csupán az irakihoz vagy afganisztánihoz hasonló katonai beavatkozásokban öltött testet. Az USA (majd a kilencvenes évek közepétől az ENSZ és az EU, benne Magyarországgal) nagyon egyszerű elvet vezetett be a nemzetközi fejlesztési politikában: aki pénzügyi és gazdasági segítséget szeretne, annak demokratikus reformokat kell felmutatnia, illetve tolerálnia kell a civil szervezetek legális működését.
A hidegháború végét követően az autokraták nagyon kevés kivétellel felismerték, hogy a demokrácia ideológiai szinten nem legyőzhető. Míg a két világháború közötti autoriter rendszerek többsége deklaráltan elutasította a demokráciát, ma már alig találunk olyan országot a világon, amely büszkén diktatúrának nevezné magát.
Az autokraták új felismerése az volt, hogy a demokratikus intézményeket nem kell feltétlenül megsemmisíteni: meg is lehet hekkelni
azokat. Miért fáradoznánk a demokrácia erődjének ostromával, ha sokkal költséghatékonyabb és fenntarthatóbb belülről elfoglalni?
Az új autokraták minden lehetséges módon megszegik a joguralom szellemét és informális szabályait, folyamatosan kiskapukkal élnek, de amíg lehet, ragaszkodnak a formális törvényességhez, és kerülik a nyílt elnyomást. Amikor csak lehet, a vér és puskapor helyett a jogalkotást, a gazdasági erőt és a célzott adminisztratív eszközöket választják.
Az ügynevezett hibrid rezsimek esetében nem hiányos
demokráciákról beszélünk, vagy ahogy az autokraták gyakran védekeznek, a demokrácia nem-liberális, kereszténydemokrata
, iszlám
vagy nemzeti
változatairól. A demokrácia akkor is szükségszerűen liberális, amikor ultrakonzervatív vagy szocialista pártok vannak kormányon, hiszen az alkotmányosságra, a hatalmi ágak elválasztására, az emberi és polgári jogok széles körű biztosítására épül. A hibrid rezsim ezzel szemben az autokrácia, vagyis az önkényuralom lényegét tekintve újszerű formája, amelyet ugyanakkor alapvető vonások különböztetnek meg olyan, nyíltan elnyomó és erőszakos diktatúráktól, mint Szaúd-Arábia, Észak-Korea vagy Fehéroroszország.
A hibrid rezsimekben ugyanis tartanak szabad választásokat, és ezeknek sok esetben valódi tétjük van. A versengő autoriter rezsimekben a hatalom elvileg békésen leváltható, de az intézményi környezet szinte behozhatatlan előnybe hozza a hatalmon lévőket: az ilyen közeget nevezik egyenlőtlen játéktérnek
.
Míg a kilencvenes évek az önkényuralom defenzív korszaka volt, az ezredforduló után nem túlzás autoriter újjáéledésről és ellenoffenzíváról beszélni. Az autoriter ellentámadás nemzetközi motorja a szakirodalomban Big Five
-nak nevezett öt regionális nagyhatalom: Kína, Oroszország, Venezuela, Szaúd-Arábia és Irán meghatározó szerepe. A Big Five
valóságos nemzetközi franchise-zá, ha úgy tetszik, know-how exporttá alakította az elnyomás finomhangolt jogi és ideológiai eszközeit.
A demokratikus normák terjedését ösztönző és azok hiányát szankcionáló szervezetek (mint az Amerikai Államok Szervezete, az EBESZ vagy az EU) ellensúlyozására az ötök
és szövetségeseik saját, antiimperialista
regionális szervezeteket is létrehoztak. Az autoriter magállamok a nemzetközi diplomácia színterén is nagyobb önbizalommal és összehangoltabban lépnek fel. Ideológiai és jogalkotási mintákat kínálnak az új autokratáknak, és kölcsönösen legitimálják egymást.
A legitimációs és dezinformációs háborúban az autokraták még csak nem is feltétlenül a győzelemre, a meggyőzésre játszanak: a cél sokkal inkább a zavarkeltés, méghozzá a nemzetközi jog és a liberális demokraták nyelvén.
A szabad sajtó törvényi felszámolása helyett gazdasági eszközökkel, a rendszert támogató oligarchák vagy egyszerűen az államkassza forrásai segítségével is kiépíthető az állami információs monopólium: a nyilvánosság olyan szerkezete, amelyben az ellenzéki hangok nem jutnak el a lakosság kritikus tömegéhez, vagy ha mégis, egyszerűen nem hallatszanak a kormányzati propaganda mindent elnyomó zajában.
A hatalom békés leváltásának elméleti lehetősége ráadásul az ellenzéket is pacifikálja. A választásokon a kihívók is szembesülnek a rendszer támogatottságával és saját gyengeségükkel, így az örök ellenzékiségben is elnyerhető képviselői helyek biztonsága és a kormányra kerülés bizonytalan jövőben lebegő esélye kezelhető keretek között tartja a rendszerellenes tevékenységet.
Egy demokratikus színfalak között működő hibrid rezsimben nem a rendőrség vagy pártmilíciák terrorizálják az ellenzékieket, hanem a hatalomtól formálisan független civil
biztonsági szolgálatok, szurkolói csoportok, ifjúsági szervezetek. A politikai természetű erőszak felelőssége így elhárítható az államtól, amely kívülállóként minősítheti alulról szerveződő társadalmi konfliktusnak az általa gerjesztett és a saját érdekeit szolgáló repressziót.
A diktatúrák és hibrid rezsimek egyik közös vonása, hogy a politika pluralisztikus felfogása helyett a hatalom összpontosítására és a társadalmi részvétel korlátozására, a politikai közbeszéd és a kritikus hangok minél nagyobb fokú ellenőrzésére törekszenek.
Magyarországon mára pártirányítás alá került az elvben semleges állami intézményrendszer és a nyilvánosság meghatározó része, a kormányoldal pedig oly mértékben képes jogalkotási és adminisztratív eszközökkel az érdekei szerint manipulálni a választási környezetet, hogy hazánk mostanra tökéletesen megfelel a hibrid rendszerek, azok között is a versengő autoriter rezsim közkeletű politikatudományi definíciójának.
Pártállástól vagy a rendszer személyes megítélésétől függetlenül rendkívül naivnak vagy tudatlannak kell lennie annak, aki őszintén azt gondolja, hogy a magyar pártverseny ma semleges játéktérben, egyenlő esélyekkel zajlik.
A magyar intézményes ellenzék látható része rossz minőségű és ügyetlen. Orbán Viktor alighanem továbbra is a magyar kínálat legtehetségesebb hatalompolitikusa, de mégiscsak ugyanaz az Orbán Viktor, akit szoros versenyben 2002-ben még egy Medgyessy Péterrel, 2006-ban egy Gyurcsány Ferenccel is meg lehetett verni.
Ma az ellenzéki politikusok, miközben diktatúrát emlegetnek, úgy politizálnak, mintha konszolidált demokráciában versenyeznének, pedig egyik sem igaz: sajtótájékoztatókat tartanak, törvényjavaslatokat nyújtanak be, interpellációkat olvasnak fel, reggel és este pedig felháborodnak vagy az összefogás esélyeit elemzik az ellenzéki médiában, esetleg a köztévén próbálnak öt percben vitát nyerni az egész nap a nézőre zúduló propagandával szemben.
A teljes elemzés itt olvasható.
Gratulálunk, ma már 10 cikket elolvastál a Nyugaton!
Szeretsz képben lenni azzal, hogy mi történik a világban, mi pedig a Nyugatnál éppen azért dolgozunk, hogy segitsünk téged a tájékozódásban. Köszönjük, ha pénzzel is támogatod a működésünket, a mai médiaviszonyok között csak így tudjuk fenntartani ezt az ingyenes újságot.
