A reggeli novemberi napsütésben csábítónak tűnnek a szombathelyi kávézó utcai székei, de aztán kiderül, már lánc és lakat van rajtuk. Vége a szabadtéri szezonnak. Így aztán Benkő Sándor fotográfussal bekényszerülünk a zárt térbe, ahol a galérián találjuk meg a helyünket. A hangszórókból félhangosan szól a popzene, aminek nem örülünk, annak viszont igen, hogy végre sikerült tető alá hozni a találkozót.
Azért nem akartál korábban találkozni, mert kerítést építettél a sárvári házadnál. Befejezted?
Igen. A régi kerítés 15 éves volt, a betonlábak annyira szétestek, hogy a drótháló tartotta az egészét. Féltem tőle, de nagyon frankó lett.
Régóta laksz ott?
Amióta megnősültem. 1978 óta.
Mindig sárvári voltál?
Decemberben születtem itt meg, a szüleim novemberben költöztek ide Budapestről. Sárváron jártam általános iskolába, középiskolába a szombathelyi Entzbruderbe jártam, földmérést tanultam.
Nem volt könnyű időpontot egyeztetni veled.
Nyugdíjas vagyok, ezért nagyon sok a dolgom. Besegítek a fiamnak, a lányomnak, az unokáimnak. Néha felkér Szenkó (Szenkovits Péter – a szerk.), hogy segítsek be fotókkal a Savaria Fórumnál, máskor a Vas Népe szól. Nagyjából háromszor fotózom egy héten.
Azért az nem kevés.
Korábban fél nap alatt volt ennyi munkám. De most megengedhetem magamnak, hogy nem vagyok felszínes.
Ezt hogy érted?
Egy napilaposnak kiosztják, hogy reggeltől estig mit csinál, rohan egyik helyről a másikra, és ez meglátszódhat a végeredményen is. Nekem most van időm végigvárni az eseményeket, mondjuk egy színházi próbát, focimeccset vagy bármit, és így tudom, hogy mi volt a legértékesebb, legjellemzőbb pillanat.
Kollégáid közül sokan szeretnek kikacsintgatni a művészi képalkotásra, de nálad ennek nem sok nyomát találtam. Te alapvetően sajtófotós vagy, ugye?
Igen. Időm sem volt igazán máshoz, amikor meg megpróbálkoztam vele, talán művészetileg is jó lett az eredmény, de nekem mégis mindig jobban tetszettek azok a képek, amikor elkaptam egy-egy pillanatot. Amúgy nem lehet a fotóriporter és a fotóművész között éles határt húzni, így én magamat fotográfusnak tartom, ami átölel mindent.
Emlékszel az első fotóra, amit készítettél?
Középiskolásként kaptam egy Certinát, de nem szerettem, nagyon kevés állítási lehetőség volt rajta. Ráadásul csak 12 kép volt egy filmen, így nagyon meg kellett gondolnom, mire lövöm el őket. Nem igazán sikerültek a felvételek, így elment a kedvem az egésztől. Az első képre nem emlékszem, de minden bizonnyal egy életlen ócskaság volt.
Erre mondják, hogy nehéz kezdés.
Középiskolában tanultam fotogrammetriát, légifényképezést, annak a technikai alapjait, fényképezgettem a családot, de a nagy váltás akkor jött, amikor meg akartam mutatni a feleségemnek, aki már javában fotózott, maga dolgozta ki a képeit, hogy milyen egyszerű jó képeket készíteni. Persze nem volt az, így megvettem és tanulmányoztam az összes fényképészetről szóló könyvet.
Akkor ezek szerint valami mégis nagyon vonzott a pályára. Én is készítettem homályos képeket, mégsem vettem meg az összes könyvet.
Valamiért elkezdett a dolog érdekelni. Ekkor már egy Zenitem volt, amivel mindent meg tudtam csinálni, amit elképzeltem. A fafaragás mellett ez lett a hobbim, az első fotóim a televízióban jelentek meg. Egri Jánosnak volt egy műsora, ahol ki kellett találnia a nézőknek, hogy mi van a képen. Ehhez küldtem be fotókat, amikért kaptam tíz tekercs Forte-filmet, ami nagyon jól jött. Közben küldözgettem tudósításokat a Fülesnek, a Magyar Ifjúságnak és az Ifjúsági Magazinnak, a Vas Népének.
Ez azt jelenti, hogy írtál is a fotók mellé.
Igen. Volt, amikor csak képaláírást, és volt, amikor ennél többet. A Vas Népének 1981-körül kezdtem el anyagokat küldeni. Az összes megjelent, és aztán megkerestek, hogy lenne-e kedvem náluk hivatásszerűen dolgozni. Kicsit meglepett, mert szerettem a geodéziát, ami sok szabadságot adott, így kértem némi gondolkodási időt, aztán igent mondtam. Ez 1983 áprilisában volt.
Akkor még elkaptad ott a szocializmus utolsó éveit. A Vas Népe a kommunista párt helyi szócsöve volt.
Erről sokat beszélgettem Szenkóval, akivel egy napon kezdtünk a lapnál. Minket távol tartottak a politikától, nekünk nem kellett politikai sajtótájékoztatóra, nagygyűlésre vagy kongresszusra mennünk. Erre megvoltak az emberek, akik ezeket a feladatokat nagyon profi módon végrehajtották. Mi inkább riportokat készítettünk, emberi sorsokat mutattunk be, és én gyakorlatilag azóta is ezt csinálom. Volt néhány dolog, amit kötelező volt, de alapjaiban véve teljesen szabadon dolgozhattunk. Egyszer megkérdezték, hogy miért nem vagyunk mi párttagok, amire azt válaszoltuk, hogy mi erre még nem vagyunk készen, így leszálltak rólunk. Azóta sem léptem be semmilyen pártba.
És magánemberként hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?
Kellemes emlékeim vannak. Fiatal voltam és imádtam a kisgyerekeimmel lenni. Talán még többet kellett volna, de a munka fontos volt.
1988-ban indult a Térkép. Ki szólt, hogy menjél át?
Fodor Sanyi, Horváth Szilárd és Skoda Irén készítették elő az indulást, és amikor ez megvolt, szóltak, hogy alapítsuk meg az új lapot. Ekkor is hezitáltam, mert jól éreztem magam a Vas Népénél, de a szabadság ígérete sokat számított. Szerettem nagyon ott dolgozni, de a rendszerváltás után már mindenki megírhatott mindent, így a Térkép egy idő után már nem volt különösen izgalmas. Visszahívtak a Vas Népéhez, én visszamentem és három évtizeden át ott dolgoztam.
Ez idő alatt a Vas Népe számos változáson ment át. Ezeket hogyan élted át?
Nem szívesen emlékszem vissza arra az időszakra, azt magamban lezártnak tekintem.
Mennyire szivárgott be a munkádba a politika?
Maradjunk annyiban, hogy én nem éreztem.
Egy fotós ezt könnyebben megteheti, mint egy újságíró.
Ez így van. Az objektívnak nem véletlenül objektív a neve. A fotó önmagában nem hazudik, aztán hogy a szerkesztő mit válogat le és mi kerül a képaláírásba, az más kérdés. Persze, ha le akarnék járatni valakit vagy állást akarnék foglalni, így is tudnék, de miért is tenném? Én csak azt szeretném visszaadni, amit látok.
Nagy váltás volt, amikor a filmekről átálltatok digitálisra?
Már korábban volt egy fontos mérföldkő, amikor a kilencvenes évek elején a fekete-fehér képekről átálltunk a színesekre. Én nagyon szerettem a filmes korszakot, de a digitális technika megkönnyítette az életünket. Igaz, meg is nehezítette, mert kitolódott a lapzárta.
Feltöltöd a fotóidat valamely közösségi oldaladra?
Nincsenek virtuális fotóalbumaim vagy hasonlók. Nem az én világom, nem akarok tetszelegni. Már azon is csodálkoztam, hogy te megkerestél. Ki vagyok én?
Magyar Arany Érdemkeresztet kaptál idén augusztusban „Több évtizedes fotóriporteri munkája, az emberi sorsok bemutatása iránt különösen fogékony, művészi igényű alkotótevékenység elismeréseként”. Ez volt az indoklás. Meglepődtél?
Felhívtak előtte, hogy valaki engem jelölt erre az állami kitüntetésre, és kérdezték, elfogadnám-e. Mondtam, hogy igen. Aztán kaptam egy hivatalos levelet, hogy én nyertem, és közölték, hogy mikor és hogyan lesz a díj átvétele. Budapestre kellett mennem a Vigadóba, nagyon szépen megrendezett ünnepség volt, én meg izgultam nagyon.
Tudod, hogy ki jelölt a díja?
Azt hallottam, hogy ketten is jelöltek, de máig nem tudom pontosan, hogyan történt. Én egy hosszú fotóriporteri pályafutást elismerő szakmai díjnak tartom, és erről szól az indoklás is.
Járt valami pénzzel is?
Áh, dehogy. Az utazást is én fizettem. Meg ha már arra jártunk, megnéztük a tűzijátékot és éjszakára is a fővárosban maradtunk.
Azt figyeltem meg, hogy a fotósoknak elsődleges, hogy a kép mellett ott legyen a neve, az újságírót viszont ez nem érdekli annyira, csak hogy mikor és kinek számlázhat. Talán ezért is jutott eszembe a kérdés.
Lehet, hogy az a magyarázat, hogy a fotós hozzászokott, hogy elemelik a képét, aztán ha szóvá teszi, azzal jönnek, hogy „de hát odaírtuk a nevedet”.
Vissza a kitüntetésekhez: tavasszal is országos elismerést kaptál.
A MUOSZ tavaly hozta létre az Aranykamera díjat. Én az idén a második körben kaptam meg, az éves fotópályázat megnyitóján vettem át, és nagyon örültem neki. Még mielőtt megkérdezed, ez sem járt anyagiakkal. De amikor 2004-ben megkaptam a MUOSZ nagydíjat, ott volt valamekkora összeg, és a Vas Népe nívódíjával is jártak ajándéktárgyak. Olyan is volt, hogy jutalomból elvittek valami szakmai kirándulásra.
Amikor ismerőseimnek mondtam, hogy veled találkozom, mindenki megemlítette a gyárbezárásos sorozatodat. Az valahogy beleégett a köztudatba.
Az „Utolsó nap a tűzősoron” a körmendi cipőgyárban készült. Treiber Marival voltunk még ott korábban riportot készíteni. Már akkor érezhető volt, hogy pang a gyár, közel a vég. És az egyik munkás, amikor kikísért bennünket a végén, odasúgta, hogy „majd utolsó napon gyere vissza.” Aztán néhány hónap múlva tényleg csengett a telefon, hogy mehetünk másnap hajnalban, mert kezdődik az utolsó műszak. Természetesen elmentem, és annyiban szerencsém volt, hogy az igazgató partner volt és elkísért a sétámra. Nem mentem közel a dolgozókhoz, teleobjektívvel dolgoztam. Nem avatkoztam bele a történésekbe, nem szerettem volna, ha színészkednek vagy hasonló. Sikerült úgy elcsípnem a pillanatokat, hogy azok őszinték és igazak voltak. Állítólag a munkaügyi minisztériumba is került a felvételekből. Miután a sorozattal megnyertem a MUOSZ társadalomábrázolás díját és magát a nagydíjat is, feladtam egy hirdetést a Vas Népében, megköszöntem a dolgozóknak, hogy közel engedtek magukhoz. Ugyanakkor lelkiismeret-furdalásom is volt, hiszen a sikeremet más emberek bánata és csalódottsága hozta el. Egyébként – afféle önként vállalt misszióként – végigfotóztam a bezárt szombathelyi laktanyát, a celldömölki kesztyűgyárat, a sárvári cukorgyárat, a szentgotthárdi kaszagyárat, a kőszegi posztógyárat. Azokat az üzemeket, amiket már senki nem lát majd. Varázslatos világ a maga pusztulásával. Megfotóztam a környező országokban az első világháborús emlékhelyeket is.
Hány önálló kiállításod volt eddig?
Nem tudom megmondani, nagyon sok helyen volt kiállításom, nem készítettem leltárt.
De biztos, van, amire jobban emlékszel.
Az utóbbiakra. A Szombathelyi Képtárban a 2014-ben volt kiállításom, szívesen emlékszem a Művészetek Házában zajlott kiállításra vagy a tavalyi MSH-ra is, Budapesten a Mai Manó házban. Most Sárváron a Zene Házában vannak a fotóim.
Tervezel nagyobb kiállítást?
Nem igazán, elég volt nekem ennyi. Nemrég jelent meg az albumom, ami a 40 éves pályafutásom alkotásait mutatja be, igaz, már a bemutatókon elfogyott az összes.
Szombathelyen és Zalaegerszegen zsűrized a fiatalokat. Mások, mint a korábbi generációk?
Teljesen. A digitális technika szerencsére sok tehetséges fiatal előtt megnyitotta a kaput. A fiataloknak rengeteg technikai és témaötletük van és nagyon jó képeket készítenek. Néha arra gondolok, ha most kezdeném, talán fel sem tudnám venni velük a versenyt. És ez így van jól.
