Ezúttal voltaképp egy épületről mesélnék, és mégsem egészen arról. A mai úrfiaknak a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium a Dózsa György utcában van, és úgy tűnhet, ez mindig is így volt, pedig á, dehogy. Az NLG, ahogyan mi, odajárók annak idején igen büszkén emlegettük, rendszerváltások szülötte és azok által űzött intézmény. Ám nekem csak a mai Premontrei sárga épülete a rejtélyes kapualjjal és a messze vivő utacskával, ahol osztályfőnök úr annak idején – úgy is mint matematika tanár – elszedhette az ember füzetét mielőtt a tanterembe érve a társásról lemásolhatta volna a házi feladatot, közismert nevén: mint H.F. Ilyképp az utacskának pedagógiai szempontból megvolt a maga haszna, amivel ez a mai Dózsa György utcai már egyáltalán nem rendelkezik.
A Nagy Lajos Gimnáziumot 1948-ban alapították a régebbi, 1772-es, Mária Terézia által létrehozott Szombathelyi Főgimnázium és az akkori Faludi Ferenc Reálgimnázium összevonásával a Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnázium épületében. Tehát ebben a sárgában. 1995-ben kapta vissza (második rendszerváltás) a rend ezt az épületet, és került az ember alma matere a Dózsa György utcába, amivel meghasonlást hozott létre az ember lelkében, mert nem oda járt, ami iskola ma már van. Tehát, ha úgy vesszük, az ember gimnazista múltjának helye kitöröltetett úgymond az időből, hogy csak az emlékekben maradjon meg, és ott is alig. Az épületről fotók ugyan fellehetők a net drótjaiban, de már Premontreiként, soha nem Nagy Lajosként.
Mintha az soha meg sem történt volna, pedig – még – eleven bizonyíték vagyok magam arra, hogy igen. Igaz, közel fél évszázada annak, hogy átléptem először a kapuit beiratkozási szándékkal, és a tanári grémium, amely előtt ifjúi testem reszketett amúgy nyárfalevélként, egyöntetűen vonta össze a szemöldökét: mi ez a két négyes a félévi és az azt megelőző év végi csupa ötösökhöz képest, ami alapján fölvettek. Hogy ide sem került ez a büdös kölök, már lazázik, olyan nagynak képzeli magát, pedig nem is az. Nem is volt, csupán rácsodálkozott a kitáguló világra, hogy aztán négy egészen különös évet töltsön el az ódon falak között. Az a Nagy Lajos ugyanis egészen jó volt az akkori rangsorban, örök versengésben a Kanizsiaival és a kanizsaistákkal.
Az akkor majdnem Fradi-Dózsa ellentét volt, de a futballközeg brutalitása nélkül. De ott és akkor sem volt minden tökéletes, mert ki feledné, hogy orosz tagozatosként az ígérték, második nyelvként angolt tanulhatunk – ezért jelentkezett az ember többek között erre –, s várva az első angol órát megjelent a tanárnő, hogy akkor latint fog oktatni nekünk, mert angol tanár momentán nincsen elég. Íme, latint is tanultam, mégis elvadultam. És soha nem feledi az ember a vonalzóval történő hajméricskézést, a fodrászhoz zavarást, hogy osztályfőnök bácsi a lányokat már elsőben konzekvensen magázta, ami az úttörőségből épp csak kikopott kölöknek egészen friss és mellbe vágó élmény volt.
Mint ahogyan az is, hogy igazgatóhelyettes bácsi biciklivel iramlott az udvar végébe, hogy elkapja a bagózókat. Soha nem sikerült neki. De ha már az úttörőséget említettem, itt a KISZ volt a mozgalom, amiről őszintén állítom, nem tudom, mivégre létezett. Mert én négy év alatt egyetlen taggyűlésen, egyáltalán semmin nem vettem részt, hogy jó kommunistává neveljenek, és nem is sikerült. Az avatás látványos és hangos volt, ahogyan a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet hadsereg katonái az emlékműnél gépfegyverrel lődöztek ez alkalomból a levegőbe és gondolom vaktölténnyel. Más emlékem nekem a KISZ-ről nincsen, és, ami a legjobb, nem is nagyon akarták, hogy legyen. Így hagytuk egymást békében közösen.
Tudnék mesélni legendás tanárokról, de név szerint nem akarok. Aki annak idején járt oda, tudja, mit jelentett történelem órán a vidám kínpad vagy a cserépszavazás, ki volt az a tanár, aki csak felolvasott, és ki, aki szívének minden lelkesedésével és melegével úgy magyarázott, hogy a harmadik padban is esernyő kellett volna a nyálfröcssök ellen, és mindenki emlékszik – aki odajárt – a tornateremre, ami három ugrás volt csupán. Vagy a díszteremre, ahol nagyon klafa színi előadásokat lehetett tartani, hogy negyedik végén szalagavatva abban keringőzzön az ember a szülejével. Tudnék még sokat mesélni, de az annyira szubjektív lenne, hogy a nyájas olvasó nem ismerne magára. Azt pedig nem akarom, hanem csak azt, hogy mindenkinek jusson eszébe a régi, szép idő. Köszönöm.