Békéljünk meg: unalmas már azon nyammogni, hogy így szar a fellépői paletta, és úgy hiányoznak a kurrens zenei trendek képviselői. Ez gyakorlatilag tíz éve érvényes megállapítás a legnagyobb magyar fesztiválokra, és nem is csak a szervezők sara.
Amit ezeken a többnyire már bazári szórakoztatóderbivé módosított eseményeken - amiken egy festékbombás buli lassan már nagyobb érdeklődésre tart számot, mint egy meghatározó rock & roll zenekar - kapunk, az a szélesebb közízlés lenyomata, kereslet és kínálat egymás jóbarátai, ugye, lendüljünk tovább, aki a vájt fülének akar kedvezni, az szépen elhalad a dániai Roskilde vagy a barcelonai Primavera fesztek irányába. Itt meg tessék szépen kifaszulni a drága koktéloktól ragadó VIP-szekció szponzorlogós félhomályában, és még azon is túl.
Motörhead a megfordított baseballsapkák és szelfibotok árnyékában
A péntek legendaszempontból vitán felül a Motörhead koncertjéről szólt, bár jó eséllyel ezt csak egy szűk, főleg feketepólós és inkább a harminchoz, mint a húszhoz közelebbi kisebbség gondolta így. De attól ez még így volt: A frontember Lemmy Kilmister maga a testet öltött szenvedélyhalmozás, aki 69 évesen ugyan már gyakrabban sétál el a színpad mögé megpihenni, és már nem is iszik meg naponta egy üveg Jack Danielst, meg tol fel mellé pár csíkot, mint tette azt évtizedeken át (fun fact: a zenekar neve is a speedhasználókra utal, ennyire vették komolyan a hedonizmust), de attól még egy olyan embléma, akinek bérelt helye van a rock halhatatlanjai között.
Lehet, hogy halkabb és kevésbé mozgékony, mint egykor, de vegyük számításba, mi mit csinálunk majd ennyi idősen, aztán csendben hajoljunk meg újra és újra és újra az Ace Of Spades előtt. Szerencsére Sopronban azért még derekas pogóra is lehetőségünk nyílt, aminek a bugyraiban, két földre kerülés között örökre eltűnt a napszemüvegem, de valahogy nem tudott érdekelni. A Motörhead játszott a színpadon, 'sszameg.
Az már jobban zavart, hogy a legvérmesebb emberdodzsemezés után a fesztivál sötét parkolójában egy bucka került elém a semmiből, hogy megkínáljon egy bokareccsenéssel, de mivel tudtam, hogy a Parov Stelar és David Guetta műsora épp eléggé semmilyen lesz ahhoz, hogy emiatt ne szívjam a fogam, visszabicegtem a két egymással szembefordított nagyszínpadhoz megtekinteni őket. Az emberi jóság persze mindig akkor jön szembe, amikor nem számítanánk rá, így a nyomorult átmeneti nyomorékságom láttán egy vadidegen szembejövő a kezembe nyomott egy spanglit.
Guetta, az Egyetemes Parasztság két lábon járó mértékegysége valószínűleg ismét rahedli pénzért jött el bemutatni prosztóművészetét, amennyiből meg lehetett volna hívni akár nyolc szuper zenekart is, de úgy tűnik, ez a falubáloknak is alálövő vonal még mindig üt. A falubálok legalább őszinték.
Persze, a lényeg, ahogy már rávilágítottunk, amúgy sem a zene volt, továbbra sem. Hanem:
Meg a lufieregetés, a hömpölygés, a vízipisztolyozás, az övek mögé rejtett laposüvegek, az elhagyott metapay-kártyák feletti kamu kesergés. És hogy valami hírértéket is elhelyezzünk így a végére: pofátlanul megizmosodtak idén a soproni szúnyogok, mindenki vigyen ellenük valami gyilkos szert!
A zenészeken kívül sportolók is feltűntek a VOLT-on, találkoztunk például a 28 év után az Eb-re kijutott női röplabda válogatott egyik tagjával, Dékány Bernadettel is.
Aki ezt mondta nekünk:
Még sosem voltam itt, és mivel most kéthetes szünet van az edzőtáborban, kicsit eljöttem lazítani egy barátnőmmel. Sajnos, több napig nem maradhatok, de igazából ma van a legtöbb koncert, ami érdekelt. David Guetta miatt jöttem elsősorban, de a Punnany Massif is érdekel.
