Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Élet a halál után – Közúti balesetek utóélete

Rendszeresen jelennek meg a sajtóban baleseti beszámolók, ahol már csak az óvatosan megfotózott roncsok látványa is sokkoló lehet. Ezúttal olyan emberekkel beszélgettünk halottak napja előtt, akik balesetben vesztettek el olyan embert, akit szerettek, vagy akik maguk is részesei voltak halálos balesetnek. Megkérdeztük, van-e élet a halál után.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

A cikkünkben szereplő interjúalanyok valós személyek, de kitalált néven jelenítjük meg őket. A balesetek Vas, Győr-Moson-Sopron és Zala megyében történtek, jellemzően évekkel ezelőtt, a beszélgetésekre vasi településeken, az érintettek otthonában került sor. A cikkben említett balesetek többségéről a Nyugat.hu Sokkoló rovata helyszíni beszámolót közölt, azonban ezeket a cikkhivatkozásokat interjúalanyaink anonimitásának megőrzésének érdekében nem közöljük. A cikk a Sokkoló rovat halottak napjára meggyújtott apró mécsese a közúti balesetben elhunytak emlékére.

Az ovális jegygyűrű

A szabad sajtó nem létezhet nélküled. Támogasd a Nyugat.hu-t!
Támogatom

Hír: Frontálisan ütközött az éjszakai órákban egy Répcelak felé tartó személyautó egy szlovák kamionnal. A személyautó sofőrje a helyszínen életét vesztette. A kamionsofőr azt hitte, egyirányú szakaszon halad, ezért ment szembe a forgalommal.

Egy lakótelepi takaros otthonban ültünk le Judittal, hogy felelevenítsük az öt évvel ezelőtt történteket. Körülöttünk babajátékok, etetőszék és pedáns rend. Telefonon már egyeztettük, miről szeretnénk beszélgetni, a fiatal anyuka kis gondolkodás után igent mondott, mert úgy gondolta, más számára is tanulságos lehet a története.

Egy márciusi éjszakán csengett a telefonom. Vőlegényem édesapja hívott, mert Tamás nem ért haza és nem lehetett elérni telefonon. Tőlem indult, mert reggel dolgozni ment volna egy Győr-Mososn-Sopron megyei városban. Rosszat sejtve felhívtam a rendőrséget, nem történt-e baleset a két város között. Akkor csak annyit tudtam meg, hogy a közelben, a város határában történt egy súlyos baleset, még tart a helyszínelés, de részleteket egyelőre nem tudtak mondani. Nekem nem volt autóm, így az éjszaka közepén felrohantam az egyik emeleten lakó családhoz, akikkel jó barátságban vagyunk és becsengettem. Közben csörgött a telefonom, a rendőrségtől hívtak vissza. Abban a pillanatban, amikor kinyílt az ajtó a vonal túlsó felén egy távolinak tűnő hang kimondta: meghalt... Ezt ott és akkor nem fogtam fel, nem akartam megérteni.

A barát azonnal kivitt a helyszínre és a rendőrök kis unszolásra átengedtek az útzáron. Sokkolt a látvány. Mintha a helyszín is egy T-betű alakját vette volna fel. Kértem a rendőröket, hadd maradjak egy kicsit. Csak álltam és néztem. Tudtam, hogy ami Tamásból maradt az nem nevezhető emberi testnek. De valamit meg akartam érteni. Kellett, hogy ott legyek. Mert Ő ott volt. A szomszédom vitt haza később, tőlük hívtam végig a rokonokat. A vőlegényem szüleinek is én mondtam meg a fiuk halálhírét.

Tragédiák emlékei a 86-os úton - Képünk illusztráció
Tragédiák emlékei a 86-os úton - Képünk illusztráció
Tánczos Mihály

Tanár vagyok, reggel nulladik órám is lett volna, de nem lettem volna képes tanítani. Bementem az iskolába, elmondtam az igazgatónak és a munkatársaimnak mi történt és hogy most nem vagyok képes dolgozni. Majd telefonálok, ne kérdezzenek semmit. Megértették és tiszteletben tartották. Arról a napról nem sokra emlékszem, de sírni sem tudtam igazán. Olvastam egy cikket a gyász négy fázisáról . Ez nálam is így volt. Először a megdöbbenés, amikor igazából fel sem fogod, mi történt, majd a második szakasz, amikor felfogod, hogy a társad meghalt. Ez a legrosszabb és nem lehet elmondani, mennyire. A rendőrségtől visszakaptam a vőlegényem személyes tárgyait. Az ellipszis alakúra deformálódott jegygyűrűt, a szakadt láncát, törött mobilját és vérben úszó könyvét.

Hosszú ideig mindent úgy hagytam, ahogy Tamás elment. Nem huzatoltam le az ágyneműjét, az asztalon ott állt az ásványvizes palackja, amiből indulás előtt ivott. Két hét alatt tíz kilót fogytam, szinte csak teát ittam. Anyukámék hazavittek, kaptam altatót is, de nem vettem be, nem akartam bogyókon élni. Felnőtt létemre Anyukámmal aludtam. Arra gondoltam, hogy akik szeretnek ne lássanak szenvedni, mert akkor nekik is rossz lesz. Tamás szüleinek még nálam is sokkal nagyobb a fájdalmuk, hiszen a gyermeküket vesztették el. Próbáltam nagyon erős lenni. Éjszakánként felébredtem abban az időpontban, amikor a baleset történt.

Le kellett kötnöm a gondolataimat. Anyukám is tanár, egy ideig mentem vele, hogy ne legyek otthon. A tavaszi szünetben pedig elmentem szakmai kirándulásra Angliába a munkatársaimmal. Ott nem volt időm gondolkodni, kicsit könnyebb volt. Azt gondolom ilyen eset után nem szabad bezárkózni, hiszen akkor nehezebb feldolgozni a történteket. Engem szerető emberek vettek körül, akik ha kellett ötvenedszerre is meghallgatták, hogy borzasztóan érzem magam.

A balesetről készült fotókat nem néztem meg és amikor a telepről el kellett szállíttatni a roncsot, akkor is úgy beszéltem meg az autómentő vezetőjével, hogy én nem akarom látni. Csak felbolygatott volna. Ha el kell hagynom a várost, akkor ma is elkerülöm a baleset helyszínét.

Vasakarattal küzdöttem, hogy túléljem ezt a tragédiát, sokszor fizikálisan is rosszul voltam. A baleset után fél évvel ismertem meg Zolit, a későbbi férjemet. Őszintén elmondtam neki, mi történt és azt is, hogy nem egyszerű most velem. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mire vágytam. Arra gondoltam, egyszer el kell kezdeni, vissza kell térni az életbe. Kivittem a baleset helyszínére és amikor félve ránéztem, annyit mondott: „Megoldjuk!” Azt tudni kell, hogy ő is elvesztett valakit korábban, akit nagyon szeretett.

Nehéz volt velem akkoriban. A szobámban egy kis szentélyt rendeztem be Tamásnak. A fényképe mellett ott volt a jegygyűrű és egy gravírozott kulcstartó „Örök szerelemmel” felirattal és a nevünkkel. Aztán anyukám mondta, hogy levehetném már a jegygyűrűt, Zolira való tekintettel. Elgondolkoztam és mondtam, hogy igaza van. És azt gondolom, szerencse, hogy volt ilyen szókimondó ember mellettem akkoriban. Kellett, hogy visszazökkentsenek. Tamás szüleivel tartom a kapcsolatot, de a férjemmel nem szívesen találkoznak.

Zoli kibírta a hullámvölgyeimet. Nehéz egy gyászoló emberrel. Elég volt egy szó, egy szám a rádióban, hogy előtörjenek az emlékek és sírva fakadjak. Később ez már a gondolat szintjén maradt. A kamionsofőrre nem haragszom, mert felesleges, a lényegen nem változtat. A kihallgatásán flegmán viselkedett, nem viselte meg igazán, hogy a figyelmetlensége miatt meghalt valaki. Két év felfüggesztettet kapott. Tamás szülei kártérítési pert indítottak, engem megdöbbentett, amikor a bíró kijelentette, hogy mivel nem egyedüli gyerek volt, ezért csekélyebb kártérítésre számíthatnak. Bejelentettük a mobilszolgáltatónak is Tamás halálát és lemondtuk az előfizetését, erre kaptunk egy szenvtelen levelet, hogy az előfizetés idő előtti felmondásával megsértettük a felhasználási feltételeiket, ezért fizessünk be egy bizonyos összeget. De ezeket a példákat nem szeretném tovább sorolni.

Zolival összeházasodtunk. A kislányunk most hét hónapos, nyugodt, kiegyensúlyozott, gyönyörű baba. Ha magamra zárom az ajtót a tragédia után, akkor talán most is egyedül szenvednék. Ápolom Tamás emlékét és úgy érzem, nekem már semmi bajom nem lehet, hiszen van, aki vigyáz rám fentről. A baleset óta kevesebbet aggódok és ez valahol jó érzés. Akit egyszer annyira szerettem, mint Tamást, azt nem felejtem. Az emlékek valamennyire már fakulnak, de ennek így kell lennie.

Korábbi videónk a 86-os út keresztjeiről

Csak egy narancsot kérek!

Hír: Úton fekvő kerékpároson hajtott át egy személyautó egy kivilágítatlan útszakaszon. A mentők már nem tudtak segíteni rajta.

Karácsonyra készülődtek a legtöbb házban a vasi kisvárosban december 23-án az esti órákban. Ferenc Szombathelyről tartott hazafelé, a kocsi hátsó ülésén a tíz éves keresztlánya ült.

Nem hajtottam gyorsan, nyugodt tempóban haladtam és közben a keresztlányommal beszélgettem. Hirtelen egy sötét kupacot vettem észre a sávomban. Egy pillanat alatt kellett döntenem. Szemből autó jött, nem ránthattam félre a kormányt. Padlóig tapostam a féket, de áthajtottam a testen. Akkor tudatosult bennem, hogy embert gázoltam, amikor az úton fekvő kerékpáron is átcsúsztam. Pár másodpercig döbbenten ültem, aztán szóltam a kislánynak, hogy maradjon az autóban, nem szállhat ki onnan. A férfi, akin áthajtottam, némán, mozdulatlanul feküdt. A telefonom nem sokkal korábban lemerült, egy autót állítottam le és hívtam a mentőket. Közben több autó elhajtott mellettünk.

A rendőrök is hamar megérkeztek. Megkérdezték, mi történt? A második kérdés az volt: ivott? Nem ittam, vállaltam a szonda megfújását. Ezután a rendőrautóban le kellett írnom, mi hogyan történt. Alig tudtam megtenni, remegett a kezem, a kislány pedig még mindig a kocsiban ült. Őt a szomszédunk vitte haza nem sokkal később. Kiderült, hogy a kerékpárost ismerem, egy településen laktunk. Fekete ruhában feküdt a földön, azt a mai napig nem tudom, miért.

Este 8 körül történt a baleset, én éjfélre értem haza. Ültem a széken és gondolkodtam, mit lehetett volna csinálni, hogyn kerülhettem volna el a balesetet?. Talán még az árokba ránthattam volna az autót, de akkor biztosan felborulunk. A gyereket féltettem leginkább. Nem tudom, mi lett volna, ha... A keresztlányom sokáig nem tudta, hogy meghalt a kerékpáros, akit elütöttem. Másnap megkérdezte, hogy elvitte a mentő a bácsit? Mondtuk neki, hogy igen. És akkor megnyugodott.

Az autómat lefoglalta a rendőrség és a helyszínen bevonták a jogosítványomat. Majdnem három hónap múlva kaptam vissza ezeket. A rendőrségre el kellett mennem, kihallgatásra. Teljesen nyugodt voltam, úgy éreztem, semmiben nem hibáztam. A kihallgatás elején a rendőrnő megkérdezte, van ügyvédem? Rosszat sejtve visszakérdeztem: kellene? Mire azt válaszolta, hogy nem ártana. Görcsbe rándult a gyomrom, hirtelen bevillant, hogy akár börtönbe is kerülhetek. Szereztem ügyvédet, akivel mindössze egyszer találkoztam, az adategyeztetésen.

Az eljárás megszüntetéséről telefonon értesítettek egy csütörtöki napon. Semmiben nem találtak vétkesnek. Azt is mondták, hogy az iratokba másnap betekinthetek, délig, utána a levéltárba kerülnek. Nem tudtam elmenni a megadott időpontban, így nem tudom, mit állapítottak meg a szakértők. Az ügyvédet hívtam, azt mondta, minden rendben van és a korábban fizetett előlegen kívül nem kért plusz juttatást.

Azt mondanom sem kell, hogy az a karácsony és a Szilveszter abban az évben kiesett nekem. Kimozdulni sem volt kedvem. Az áldozat egyik rokona ráadásul felhívott és mindenféle szemétnek elmondott, amiért részegen elütöttem a hozzátartozóját. Hihetetlenül rossz érzés volt. Gondolkodtam azon, hogy elmegyek az özvegyhez részvétet nyilvánítani, de eszembe jutott az is, hogy nem biztos, hogy örömmel fogadná. Vagy azt gondolná, bűntudatom van valamiért. Hasonló megfontolásból a temetésre sem mentem el. Nem tudom, jól cselekedtem-e. Később viszont elmentem és elmondtam, mennyire sajnálom az esetet. Az asszony megértően fogadta.

Sokáig nem mertem sötétben vezetni, attól féltem, hogy elém lép valaki az úton. Szürkületben egyszer elém került egy szalmacsomó, teljesen leblokkoltam tőle. Ma már csillapodott ez az érzés, de a baleset helyszíne mellett a mai napig lelassítok. Nekem nagyon rossz volt, de belegondoltam, hogy a másik családnak még rosszabb, ők elvesztették egy szerettüket.

Amikor visszakaptam az autót, akkor esedékessé vált a javítása. Közel félmilliós kár keletkezett benne. Mivel engem vétlennek mondtak ki a balesetben, tájékozódtam a biztosítónál, mik a lehetőségeim. Ott közölték velem, hogy komplikált a kárrendezés, mivel nincs vétkes biztosított jármű. Javasolták, hogy vigyem bíróságra az ügyet. Mivel ismerem a családot, így valamennyire ismertem az anyagi körülményeiket is. Ha bíróságra megyek, akkor valószínűleg a helyiek szemében én lettem volna a legszemetebb ember. Kifizettem a javítást.

Ezt a három hónapos bizonytalanságot senkinek nem kívánom. A családom és a barátaim tartották bennem a lelket, de többször szembesültem szóbeszédekkel, amiknek semmi alapja nem volt. Nem sokkal a baleset előtt egy vendéglátóhelyen jártam, ahol egy ismerősömmel találkoztam. Mindenáron meg akart hívni egy fröccsre, vagy egy sörre, de mondtam neki, hogy csak egy narancsot kérek. Ha akkor elfogadom az invitálást, akkor talán most szabadulnék a börtönből.

Tragédiák emlékei a 86-os úton - Képünk illusztráció
Tragédiák emlékei a 86-os úton - Képünk illusztráció
Tánczos Mihály

Hallottad, hogy meghalt az apukád?

Hír: Áttért a szemközti sávba és frontálisan ütközött egy személyautóval egy kamion. A balesetben a vétlen sofőr életét vesztette, utasa súlyos sérülésekkel került kórházba. A kamion vezetője elaludt a volán mögött.

Nórával egy kertvárosi ház télikertjében beszélgettünk. A falon családi kép: anya, apa és fülig érő szájú fiúcska áll egy állatszobor előtt a Budapesti Állatkertben. Az utolsó közös kép. Judit mosolyogva mondja, hogy nagyon boldogok voltak. Mondana még talán mást is, de megremeg a hangja, összeszorítja a száját és a pillanatokkal előbb még mosolygó asszonynak záporoznak a könnyei.

Próbáltam erősnek látszani, de nem megy. Ne haragudjon! Lacival, a férjemmel nagyon szerettük egymást, amolyan lelki társai voltunk egymásnak. Kitalálta a gondolataimat. Még nagy veszekedéseink sem voltak, legfeljebb kisebb összezördülések, amin másnap már nevettünk. Olyan tökéletesnek tűnt minden. Egy korábbi betegségem miatt nehezen estem teherbe, de Laci mindig biztatott. És végül sikerült, megszületett a kisfiunk, a szemünk fénye. Az orvosok mondták, hogy az utolsó pillanatban, mert nem lehet több gyerekem. Marci rajongott az apukájáért. Fociztak, barkácsoltak, állandóan pusmogtak és tréfákon törték a fejüket.

Egy barátunk meghívott magához vendégségbe. Mivel úgy terveztük, hogy estig maradunk, ezért Marcit elvittük az édesanyámhoz, hogy ott aludjon, majd elindultunk a 130 kilométerre lakó baráthoz. Kellemes idő volt, szépen sütött a nap, olyan hétvégi, nyugodt hangulatban ültem az anyósülésen. A rádióból kellemes zene szólt, jól éreztem magam. Nem beszélgettünk, Laci is morfondírozott valamin. Azon gondolkodtam, hogy Marcinak mit kell bevinnie az iskolába. A noteszem a táskámban volt, lehajoltam érte, hogy kivegyem.

Rémálmaimból ma is Laci rettegéssel kevert ordítására ébredek: „Vigyázz!!!” A kocsiban lehajolva azt éreztem, hogy a jobb kezével megragad, majd durván visszaránt és odaszorít az üléstámlának. Nagyon megijedtem. Arra emlékszem, hogy hirtelen néma csend lett, pedig Laci fékezett és megláttam magam előtt egy kék kamion lámpáit. Mint egy lassított felvétel, úgy égett az agyamba. Az ütközésre már egyáltalán nem emlékszem. A kórházban ébredtem fel, két nappal később és egy ideig azt sem tudtam, mi történt. Édesanyám mondta, hogy balesetet szenvedtünk. Laci nem tud bejönni, mert eltörött mindkét lába, Marci pedig jól van, de nem akarja behozni a kórházba. A második látogatásakor üvöltve kértem, mondja meg, mi van Lacival, mert nagyon rosszat sejtettem. Az még eljutott a tudatomig, hogy ő a helyszínen meghalt, majd álomba merültem a belém nyomott nyugtatótól.

Utólag belegondolva egyértelmű, hogy Laci az utolsó mozdulatával is engem védett. Úgy halt meg, hogy az egyik karjával engem fogott. Már nem tudom megköszönni, hogy neki köszönhetem az életemet. Ha nem ránt fel, akkor valószínűleg én sem élem túl a balesetet.

Ha meghalok nem akarok temetést – mondta nekem Laci két évvel ezelőtt. Kértem, hogy ne hülyéskedjen, hol van az még, kár erről beszélni, de nem hagyta magát. Végül megbeszéltük, ki mit szeretne, ha esetleg meghalna. Meghagyta nekem, hogy senki nem mondhat gyászbeszédet, mert úgy ne beszéljenek róla hülyeségeket, hogy ő nem szólhat bele. A temetésre szánt pénzből inkább menjek el Párizsba és a hamvai egy részét szórjam a Szajnába. Akkor elnevetgéltünk a képtelenségnek ható ötleteken. De ne kérdezze, voltam-e Párizsban. Természetesen elutaztunk Marcival és együtt szórtuk a hamvakat a folyóba. A kisfiam megkérdezte: Apa most örül, ugye? Azt hiszem az a két évvel ezelőtti beszélgetés sokat segített, hogy könnyebben feldolgozzam a párom halálát.

Marci viszont nehezen tette túl magát a történteken. Én kómában feküdtem még a kórházban, amikor egy ismerősünk megtudta, hogy Laci meghalt. Az ismerős elindult Édesanyámhoz a hírrel. Marci az udvaron játszott, várat épített a katonáinak, amikor az illető menet közben odavetette neki a kérdést: „Hallottad, hogy meghalt az apukád?” A kilenc éves kisfiam sírva rohant a nagyihoz, hogy ugye nem igaz, a nagymama is így tudta meg a hírt. Rólam meg csak annyit mondott a hírvivő, hogy nem biztos, hogy túlélem.

Marci nagyon nehezen dolgozta fel apukája halálát, de éppen a párizsi út volt, ahol megkönnyebbült, hiszen teljesítette Apa kérését. Most mérnök szeretne lenni, hogy folytathassa édesapja munkáját.

Tragédiák emlékei a 86-os úton - Képünk illusztráció
Tragédiák emlékei a 86-os úton - Képünk illusztráció
Tánczos Mihály

A piros gyertyákat szerette

Hír: Zebrán gázolt halálra egy idős asszonyt egy figyelmetlen autós.

András életében 28 évesen következett be törés. A korábban még szabálysértési bírsággal sem sújtott férfi nagyot hibázott.

Munka után tartottam hazafelé, amikor pár saroknyira a lakásomtól elgázoltam egy idős asszonyt a zebrán. Milliószor gondolkodtam rajta és máig nem tudom, hogyan történt. Nem telefonáltam, nem ittam, nem hajtottam gyorsan. Egyszerűen nem vettem észre, hogy ott van előttem. Az utolsó pillanatban kezdtem fékezni, de már nem tudtam mit csinálni, elütöttem. A mentők vagy egy órán át próbálták újraéleszteni, de nem sikerült, meghalt. Álltam az út szélén, egyre több lett a bámészkodó és mintha kívülről néztem volna magamat, nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Éreztem, hogy rám mutogatnak a tömegből. Szerettem volna elbújni. Egyértelmű volt, hogy az én hibám, ezt mondtam a rendőröknek is, akik végig normálisan beszéltek velem. Elvették a jogosítványomat. Azt hittem le is tartóztatnak, de hazamehettem. Felnőtt férfi létemre átsírtam az éjszakát.

Másnap vittem egy csokor virágot és mécsest a zebrához és elmentem a néni férjéhez. Ott volt az egész család, amikor megtudták ki vagyok a lánya nekem esett, mocskos gyilkosnak nevezett és folyamatosan szidalmazott, miközben ütött, ahol ért. Egy szót sem tudtam szólni, lehajtott fejjel álltam az ütéseket. Biztos, hogy ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit ők átéltek. Próbáltam mondani, mennyire sajnálom és hogy kifizetem a teljes temetést, de ez csak olaj volt a tűzre.

A bírósági tárgyaláson felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek. A munkahelyemet otthagytam, miután a főnököm „kis gyilkosnak” nevezett. Néhány ismerősöm lemorzsolódott, de az igazi barátok kitartottak és segítettek átvészelni azt az időszakot. Aki azt gondolja, hogy nekem egyszerű volt, mert megúsztam felfüggesztettel és pénzbüntetéssel az nagyon téved. Lelkileg nagyon nehéz feldolgozni egy ilyen balesetet. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor az áldozat lánya megkeresett és bocsánatot kért a kifakadásáért. Egy órán át beszélgettünk, felajánlottam, hogy bármiben segítek, amiben tudok. Az asszony rám mosolygott és azt mondta, az édesanyja a piros gyertyákat szerette. Ha kimegyek a temetőbe, akkor ezzel tudok neki kedveskedni...

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu
Hirdetés
Hirdetés

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Sokkoló

Hirdetés