Most először mesélek nem egy kultikus épületről, helyről, egységről vagy jelenségről, hanem egy egész utcáról. Mégpedig olyanról, amely voltaképp a város más szegletében élőnek semmit sem jelent, sőt, lehet, nem is hallott róla. Pedig nem is olyan nagy ez a város, gyerekszemmel azonban hatalmas. Magam is, amikor abban az időben, amelyben most a Szabó Miklós utcáról mesélek emlékezve, Szombathely más pereme mintha egy másik világ lett volna, és maga az én utcám is – az Akacs Mihály sarkáról a város belseje felé tekintve - olyan végtelenül hosszúnak tűnt, hogy párhuzamosként össze is futott a vége.
A belváros felé haladva nagyon sokat kellett haladni gyereklábbal, hogy feltűnjék a végén a Petőfi Sándor Utcai Általános Iskola, lezárva mintegy azt, véget vetve a Szabó Miklós utca végtelenségének, amely iskolában a betűvetést tanultam, és lettem a 498-as Számú Úttörőcsapat tagja. De az úttörőség abban az időben még csak álom sem volt, amiről most beszélek, hiszen az utcám másik végén még nem is épült a Derkovits lakótelep sem. A város vége volt itt tehát a saroképület körül ahol épp nem, de ahová megszülettem valamikor a holocénban. Tehát ide s tova nagyon régen, ha belegondolunk abba, hogy ma már a Derkovits is egy öregecske telepecske.
De mondom, akkor még sehol sem volt. Amikor az ember aprónép, látóköre addig terjed, ameddig a háromkerekű biciklije hatósugara, ami így szűken az Akacs Mihály utca és Szabó Miklós kereszteződése, ami hely a világ közepe, s voltaképp a világ maga. Ha belegondolunk, délre tekintve a párhuzamosok összefutottak, eltakarva a város belsejét, északnak pedig, ahol ma tíz emeletes épületek zárják le a horizontot, füves pusztasággal ért véget akkor a város, mert még nem falta fel a civilizáció a kultúrát, az emberiség a természetet. Ilyképp és a körülményekből fakadóan az ember bátran tekerhette a háromkerekűjét, mert autó nem járt arra, sőt, ember is alig.
Fénykép sincs abból az időből az utcámról, így az emlékek természetének megfelelően csak bennem élnek a méteres havak, a pokoli hőség, és a fenyegető árvíz, amely abban az időben támadott, amikor észak felé elkezdett nőni a lakótelep, ezzel tolva a város belseje felé az utcámat, ha térben nem is de eszmélkedésben mindenképp. Ahogy nőtt az ember, úgy ment össze az utca, és fedezte fel a város felé haladva sorban a keresztutcákat, KISZ, Bartók Béla, Engels és Deák, hogy a végén ott álljon keresztben a már-már autópálya nagyságú Petőfi utca a sokirányú végtelenségével megint, s rajta az iskola, amibe egy idő után bele kellett menni, sőt, naponta járni bele.
Így növekedett az ember hazája a térben és időben is, így lett törzsvendége a szülőházától csillagtávolságra lévő, a Petőfi és a Szabó Miklós sarkán álló trafiknak napi kakasnyalókára ötven fillérért. És a táv, amely a szülőházamtól az iskoláig nem is oly rég még oly nagynak tűnt, hogy nem is látszott a vége, akkor ment össze végérvényesen, amikor egy nap azzal érkeztem haza izzadtan, lihegve de boldogan, és újságoltam minden élő embernek, hogy én azt a távot egy szuszra és pihenő nélkül futottam le. Ez pár év múlva nevetségesnek tűnő teljesítmény volt, ma már újra kiegyeznék vele. Vagy a felével is.
Később pedig, már alaposabban tanulmányozva az utcát, az is feltűnt, meddig tart a polgári része, a háború előtt épült ódon házakkal előkert nélkül, amit a Derkovist felé haladva aztán egyszer csak fölváltanak a kádári kockaházak. Ilyen a történelem lenyomata egy utcán belül, és ilyen egy emberen belül is, mert ott van. Ám soha el nem mesélem azokat a magányokat, rosszalkodásokat, bánatokat és örömöket, amelyeket ebben az utcában kellett megélnem, mert ezek már csak falak, s egy Joskar Ola lakótelepi lakosnak semmit nem jelentenek. Térképet csupán, mint ezen a képen is, amit ideteszek emlékül, hogy egyszer régen ezen a környéken éltem én.