1990-ben árultak utoljára Magyarországon, következésképp Szombathelyen is borítékos sorsjegyet, aminek a története 1967-ben kezdődött. Két olyan dátum, amelyek hallatán mai hamvas fiatalságunk felsóhajt, és azon kezd el tűnődni, vajon akkor is éltek-e emberek a Föld nevű bolygón. Innen nézve, ahol most vagyunk, a kérdés akár jogosnak is tűnhet, még, ha értelmetlen talán, ugyanis saját kezeimmel árultam magam is borítékos sorsjegyet szülővárosomban, ami Szombathely, tehát máris itt a bizonyság a dilemmára, azaz, tiszteljük atyáinkat.
Bár ez a bizonyíték felépítésében hasonlít a Kierkegaard által előadott, s bár frappánsnak tűnő, de a kérdést azóta sem eldöntő örök kétségre, miszerint van-e Isten, avagy nincs. Kierkegaard úgy meséli, hogy az érdeklődés így tevődött fel: Démoszthenész, hát hiszesz te Istent? - Hiszek. - S mi a bizonyságod reá? - Tulajdon engem vert meg, de nagyon. - Jó megmutattad. - Így meséli nekünk a bohókás dán, és ezzel igazolom, hogy emberek márpedig laktak itt akkor is, amikor még körforgalom volt a Fő téren, és még előtte, amikor járt a villamos. Mik utaztak volna rajta, tevék?
Viszont a sorsjegy, hogy el ne feledjük. Ehhez a sport-borítékos sorsjegyhez nem lehetett az év minden szakában hozzájutni akkoriban, csupáncsak tavasszal és ősszel, az induláskor négy, halálakor öt kemény forintokért. S már maga ez, az ára mutatja a múlt mélységes kútját, ahová ma fejest ugrunk, hogy majd tűzoltók menekítsenek ki. A borítékos sorsjegy időszakos áru volt a szerencsejátékok akkor még sekély tengerében, egy-egy hétig lehetett hozzá jutni, és még különös módja is volt, az árus a kis, zöld, speciálisan erre a célra kifejlesztett pléhasztalkáról kínálta a portékát.
A szerencse vagy szerencsétlenség kis zöld, kék, piros, lila borítékjait, amit a delikvens ott helyben szaggatott cafatokra, bontott fel delejezve, vagy sztoikus nyugalommal, hogy ott, az árus előtt menjen mennybe vagy jusson a pokolra. Úgy működött az árus, mit egy élő félkarú rabló, eleven nyerőautomata, akibe bedobják a pénzt, ő pedig dönt – de nem saját megfontolásból – életről vagy halálról. Én a Domusnál árultam évekig minden tavasszal és ősszel a kis asztalkáról, és azt határozottan tudom, hogy ugyan tanári diplomával, de segédfűtőként, tehát akkor épp dupla pályaelhagyóként.
Az úgy volt, hogy az árusítás első napján befáradt az ember az OTP-be, felvételezte a kis asztalkáját, amit frappánsan össze lehetett hajtogatni a szállításhoz, aztán a napi pár ezer sorsjegyadagot, ezekkel kibiciklizett a tetthelyre, esetemben tehát a Domushoz, kicsomagolt, egy adag sorsjegyet kis műanyag tálkába öntött az asztalon, és várta, hogy megrohanják a pénzéhes kuncsaftok. Általában nem rohanták meg, így az idő ólomlábakon vánszorgott, mintha soha, egyetlen nap sem akarna véget érni. És most, hogy eltelt már harminc év, vagy több, fölfedem a ma már sorsjegyet egyáltalán nem is forgalmazó OTP-nek a sötét titkot.
A Domushoz szánt sorjegyek java a Fő téren fogyott el, ahol nagyanyó, árult – most jövök rá, hogy akkor sorsjegyes família vagyunk –, s ő, amikor az oda szántak már fogyóban voltak, elbuszozott hozzám, és vitte a Fő térre a Domushoz szánt jegyeket, a szerencse vagy szerencsétlenség kis színes borítékjait. Ezért nem lett senki dúsgazdag általam a Derkovitson, mert a neki szánt öröm a Forgó előtti kis asztalnál – a körfogalomban – bomlott ki valamely idegenből városunkba tévedt polgártársnak, mert a sors útjai kifürkészhetetlenek. Mindig is azok voltak.
Sorsjegyet árulni viszont nem volt felhőtlen foglalatosság, soha nem lehetett tudni, aki a kis műanyag tálkában kavargatja a szerencséjét, mennyit kavar fizetés nélkül magának, vagy – ahogyan arra is számos példa volt – mennyit visz el belőle a viharos szél. Az esti számolás így minden nap maga volt a lutri, vajon mennyi a hiány, és megérte-e az a nap. Soha annyi aprót nem rolniztam, mint ebben az időben, cserébe viszont megismertem embertársaim lelkét. Hogy ki hogyan viszonyul ahhoz, ha nyer, s ha veszít. Ez egy lélektani vagy szociológiai tanulmány lehetne, de ez nem az.
De a gyerekek voltak a leggonoszabbak, ez biztos. Így történt a régi időkben, amikor a szerencse még nem volt gépesített, még csak annyira drága sem volt, mint ma. Állt – ült – az ember Szombathelyen a Domusnál meg a Fő téri benzingőzben, és úgy kínálta a sorsjegyeket, mint valami sült kolbászt. De megérte szabadságra menni a segédfűtőségből tavasszal meg ősszel, egy hét után gyarapodott az ember, amikor a keresményéből vett valamit. Ez a fotel is mögöttem sorsjegyes bérből származik, több, mint harminc éves. Ez pedig két dologra utal: akkor még volt anyag a fotelekben, viszont én megöregedtem.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
