13-14-évesen természetesnek tartottam, hogy az vagyok, aki vagyok, hogy Magyarországon élek. Sem előnynek, sem hátránynak nem éltem meg ezt. Ma, tanárként néha azt tapasztalom, hogy furán vagyunk magyarok. Vagy szájhősökként üvöltjük a magyarságunkat, vagy kicsit félve említjük, melyik országból is jöttünk, ha megkérdezik. Az én magyarságomat a világban tett utazásaim erősítették meg, tették helyre. Pedagógusként ezt az élményt, ezt a lehetőséget akarjuk megadni a nálunk tanuló közel 50 hetedikes diáknak akkor, amikor minden évben 5 napra felkerekedünk, hogy a Határtalanul program keretében ellátogassunk Erdélybe.
Az idén különösen sűrű program várt ránk. Kulturális városnézés közben Ady és írótársai mellé telepedtünk le Nagyváradon, majd lassan sétáltunk át a városi forgatagban az álmos, reggeli parkba, ahol Petőfi szobra körül elrappeltük a magyar irodalom legszebb sorát tartalmazó halhatatlan verset: „elhull a virág, eliramlik az élet”. Segesváron, a diáklépcsőn sorfalat állva szavaltunk az „Egy gondolat”-ot. És milyen másképp, milyen baljós-felemelőn hangzottak, visszhangzottak ott a szavak! Kolozsvárott a házsongárdi temetőben megrendülten olvastuk a sírköveken álló nagy magyarok neveit.
Izmaink és kitartásunk próbája volt a tordai sóbányába való leereszkedés, s az azt követő sziklatúra a tordai hasadékban, ahol a kis patak vizéből elénk lépett fizikai valójában a legendák csodás világa az ősidők megkövesedett egysejtűinek képében, melyet a helyiek „Szent László pénze” néven ismernek.
A lelkünk is megrendült, amikor gyergyószárhegyi gyermekotthonban a tiszta szeretet ajándékát kaptuk az ottani gyerekektől, ráadásul megérkezett Böjte Csaba ferences szerzetes is - az otthonok kitalálója és működtetője -, akinek minden mondatát lázasan jegyzeteltük a fejünkben lévő jegyzetfüzetbe, hogy később valóban papírra vethessük, és eltegyük útmutatónak.
Egy véletlen ismeretség folytán részt vehettünk a gyergyóújfalui Magyar Hetek rendezvénysorozat fergeteges néptáncbemutatóján és az azt követő táncházban. Csernakeresztúron pedig a helyiek világraszóló vendégszeretetét kaptunk: ételből italból, huncut dalokból és székely viccekből, kópéságokból. Ez a szíves vendéglátás annyira megfogott bennünket, hogy sok gyerek tervezi elhozni ide családját, szüleit is.
Vajdahunyadi testvériskolánkban történelemórának beillő idegenvezetésben részesültünk, s útravalóul ismét Petőfit kaptuk:
A név mulandó, változékony; ami örök, azt nézem én a szellemet.
A program értékelése során minden évben megkérdezzük a diákok véleményét az utazásról. Az idén számunkra különösen fontos mondatok születtek önismeretről, társakról, az erdélyi magyarokról:
Kitartanak amellett, hogy magyarok. Olyan szokásokat tartanak meg, amelyeket mi, itt Magyarországon elhanyagolunk.
Ott a hegyek ölelésében voltam, itthon a betonhegyek várnak. Gyönyörű volt a természet!
Hihetetlen nagy szívük van, és rendkívül figyelmesek.
Ha tehettem volna ottmaradtam volna a gyermekotthonban.
Nagyon meghökkentő, hogy külföldön vagy, de az anyanyelveden tudsz beszélni.
Őket látva, megismerve sokkal többet tudtam meg a szülőhazámról.
Ott az emberekben óriási szeretet van. Szinte mindenüket odaadják, pedig nem is kéred.
Ez az egész út egy összetartozás – mi is jobban összetartoztunk, mint a suliban. Ők pedig ápolják a mi kultúránkat is.
Hogy magyar vagyok, arra még büszkébb lettem az út során.
