Szinte nincs kis hazánkban olyan mértékadó értelmiségi, aki ne írta volna le, mondta volna el legalább egyszer, hogy jelen társadalmunknak szembe kell néznie múltjával. Azért, hogy okuljunk belőle, hogy megértsük a máig ható akkori eseményeket, folyamatokat.
A kor felemelő érzése
Ezzel kezdődött a kedd esti program is a moziban, ahol Török Gábor főiskolai docens idézte fel Ruth Bang német pszichológus ismert bonmotját:
Minden ember a saját múltja vállán áll
. Azaz, fel sem fogjuk sokszor, mennyire befolyásol minket a múltunk. És nem csupán a sajátunk, hanem közösségünk, családunk múltja is. Aztán megnéztük Muszatics Péter: Kádár című dokumentumfilmjét, amely alcíme szerint Kádár Jánosról és a legvidámabb barakkról szól.
Kaptunk egy nézhető, olykor egészen korrekt, de alapjaiban véve elnagyolt alkotást. Érdekes módon megtudtuk belőle, hogy Kádár szlovák és sváb származású volt, hogy a két világháború közti Magyarországon kevés volt a kommunista, de annál elhivatottabbak és küldetéstudatosabbak voltak. Hogy közéjük tartozni felemelő érzésnek számított, mert a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdöttek, az egyértelmű, világosan megfogalmazott célok miatt erős szimpátia övezte őket.
Azt is, hogy a Moszkvából hazaérkező kommunisták többsége zsidó volt, Sztálin antiszemitizmusa miatt az itthoni mozgalmárokból válogattak melléjük főembereket, és került meghatározó pozícióba a fiatal Kádár is. Szó esik arról is, hogy az 1949-es Rajk-per után 1951-ben letartóztatják, csak a szerencsének köszönheti, hogy nem végzik ki. Kiszabadulását Sztálin halálának köszönheti.
Nem vagyok alkalmas
Közben elhangzik a szinte egyetlen kulcsmondat a filmben. 1956 nyarán a párt első titkárának választják, a főtitkár Gerő Ernő lett, Kádár erre úgy reagál, nem akar olyan pozíciót, amelynek betöltésére nem alkalmas.
Sajnos, az 56-os események szintén elnagyoltak, annyit tudunk meg, hogy Kádár október 23-án érkezik haza Jugoszláviából, a forradalom kitörését először diáklázadásnak és jogos lépésnek tartja. Október 25-én főtitkárnak választják, aztán egy-két nap alatt megváltoztatja véleményét. November 1-én Moszkvába megy instrukciókért, 4-én tér haza, majd Szolnokon megalakítja az új kormányt.
A film elég gyorsan, néhány adat felsorolásával lép át a megtorlásokon. Következik a konszolidáció korszaka, amikor Kádár az életszínvonal emelésére, a biztonságérzet növelésére helyezi a hangsúlyt, ezzel szerezvén politikai legitimitást. Változik a kifelé kommunikált szerepe, vezér helyett a nép vezetője lesz.
A betegség kórtünetei
Jelzésértékűen jelenik csak meg a 68-as új gazdasági mechanizmus, amelynek a csehszlovákiai bevonulás vet véget, aztán már a 80-as évek elején vagyunk, amikor egyre jobban látszik Kádár betegsége, később Gorbacsov is figyelmezteti, ideje lenne visszavonulni. Erre azonban nem hajlandó, a párt állítja félre 1988-ban, amikor névleges pártelnököt csinálnak belőle, aztán már ott is vagyunk 1989 májusában, a Központi Bizottság ülésén, ahol el akarják távolítani a vezetésből. Ő azonban – orvosai tanácsa ellenére – megjelenik az ülésen, és ekkor hangzik el tőle az a beszéd, amelyet azóta is oly sokat idéznek.
A beteg, szellemileg leépült Kádár megpróbál szembenézni múltjával, néha elég világos gondolatai vannak, olykor még megbánást is mutat, de a beszéd inkább a betegség kórtünetei közé tartozik. Július 6-án aztán meghal, éppen aznap, amikor a bíróság rehabilitálja a forradalom után kivégzett Nagy Imrét és társait.
Szóval, ennyi a film, amiből éppen a legérdekesebb dolgokat nem tudtuk meg. Habár alkotói portrénak szánták, hiányzik belőle a mélyebb kutatás, a mozgatórugók megvilágítása. Szociológusok, történészek elemzik a korszakot, de semmiféle új információra nem bukkanunk.
Nem dolgozzuk fel a traumákat
Annál inkább a vetítést követő beszélgetésen, ahol bemutatják dr. Murai András főiskolai docens Film és kollektív emlékezet című könyvét is. Egy kis szubjektum, a téma egyébként magával ragadó, legegyszerűsítve azt vizsgálja, a mozgókép alkotásai mennyire tükrözik a köztudat változásait. A társadalmi tragédiák objektív megítéléshez ugyanis történelmi távlatok kellenek, nem véletlen például, hogy a II. világháborúról csak a 90-es években készültek olyan filmek, amelyek szakítottak a gonosz elleni heroikus küzdelem alapgondolatával.
Sajnos, a beszélgetésben kevés szó esik a könyvről, annál több a Kádár-korszakról. Miszlivetz Ferenc professzor, szociológus, Murai András, Török Gábor és – az eredetileg nézőként érkező - Katona Attila történész először darabjaira szedik a filmet, majd elhangzik az újabb alapgondolat: Múltunk nincs kibeszélve, nem analizálunk, nem dolgozzuk fel a traumákat.
Most van a kádárizmus utolsó válsága
Nincs lehetőségünk arra, hogy a jó másfél órás vitát részletezzük. Miszlivetz professzor szerint nem változott a mentalitásunk, viselkedésünk, ma is a Kádár-rendszerben elsajátított reflexek szerint élünk. A 70-es évek konszolidácójában a szükségből erényt kovácsoltunk, büszkék voltunk arra, hogy nem lázadunk. Megtaláltuk a módszert is, a közvélemény szerint például a lengyelek lusták, a románok buták, de mi szorgalmasak, okosak vagyunk, ezért is lettünk a legvidámabb barakk.
Az ügyeskedés, az erkölcsi romlottság társadalma lettünk, és vagyunk ma is. A professzor kategorikusan kijelentette, a mai társadalmi válság a kádárizmus utolsó válsága.
Aztán Murai Andrástól elhangzik egy javaslat: legalább Szombathelyen próbáljuk meg feldolgozni a múltat. Ennek érdekében civil kezdeményezésre honlapot indítanak, ahová várják majd a szombathelyiek történeteit, fotóit. Ebből talán össze lehet állítani a közösség saját múltját, fogalmazhatunk úgy is, hogy Szombathely kollektív emlékezetét.
