Akik a múlt héten beköszöntött Második Nagy Szombathelyi Moziszünet idején a heti premier, az (egyébként tisztes folytatásnak ígérkező) old school akcióorgia mellé nem csak egyszer használatos mozgóképi élményt keresnek, azok némi internetes utánajárással rátalálhatnak Tony Kaye Detachment című tavaly elkészített opuszára. Magam minden iskolában kötelező néznivalóvá tenném - tanárnak, diáknak és szüleiknek. Többieknek szorgalmi feladat lehet.
Tudják, ez az idén hatvanéves angol származású direktor a felelős az Amerikai história X-ért. Abban a munkájában a fekete/fehér rasszizmusról, a kíméletlenség mélyén rejlő reménytelenségről, gyengeségről és gyávaságról meg mindezek átlépésének esélyeiről mutatott be egy meglehetősen elgondolkodtató példázatot. Példabeszédből, direkt üzenetből a tavalyi munkába még annál is kevesebb jutott. A Detachment már csak azért is érdemes a megnézésre, mert olyan mozi, ami nem gyerekként kezeli a nézőjét, hagyja önálló véleményt és ítéletet alkotni.
A helyettes tanár is tanár
Mondanám, hogy egy igazi onemanshow-val van dolgunk, mert a film lényegében a külvárosi középiskolai helyettesítő tanár Henryt a tőle megszokott megszállottsággal megtestesítő Andrian Brody hibátlan alakítására épül. De akkor igazságtalan lennék a legkülönfélébb pedagógus, pszichológus, diákfigurákat és a kiemeltebb szereplők környezetéhez tartozó egyéb szerepeket alakító remek színészek sokaságával (pl. Christina Hendricks, Lucy Liu, Blythe Danner, Marcia Gay Harden vagy a most is nagyszerű James Caan). Akik néha csak egy-két jelenet erejéig ugyan, de elképesztő erővel és hitelességgel idéznek meg egy-egy komplett sorsot vagy történetet.
Henry egyike azoknak a tanárfiguráknak, akik különösebb hókuszpókusz és kiválasztottság-tudat nélkül végzik a gyermekkísérés áldozatos, a maga teljességében sem a diákok és a szülők, sem a társadalom által fel nem fogott és meg nem köszönt munkájukat. Esélyt igyekszik adni azoknak a maguk életének tönkretételében szüleikkel és környezetükkel holtversenyben jeleskedő tizenéveseknek, akik egyébként az esetek többségében lenézik és semmibe veszik ezt.
Nem boldogít és megment - kísér és figyel
Tartásra, önmagukkal szembeni következetességre, bátorságra és ráadásként mindezek szabad választására bíztat olyan embereket, akiket a könnyű boldogulásra és siker illúziójára építő környezetük ezzel ellentétesen formálna. Vagy akiket a versenyben történő lemaradásuk miatt minden további nélkül akár magára is hagyna. Ráadásként mindezt azzal a tudattal teszi, hogy csak helyettesként, ideiglenesen jelenik meg egy-egy osztályban. Tudja, vajmi kevés az esélye az esélytelenek megszólítására, a bizalom elnyerésére, a fegyelem törékeny fenntartásán túli értelmes és gondolkodtató párbeszédre.
Nem cinikus, nem kiégett tanerő. Csak nyitott szemmel járó realista. Aki tisztán látja, hogy egy széthullóban lévő, a saját romlásán ezerrel dolgozó világban, a süketek párbeszéde közepette az egyetlen értelmes magatartás saját józanságának és gerincének megőrzése lehet. Henry nem hibátlan: néha kifejezetten kíméletlenül indulatos és robbanékony. Viszont nem papol, nem akarja magát vagy meggyőződéseit követendő példaként állítani környezete vagy diákjai elé. Miközben belül tisztában van azzal, hogy ez a sallangmentesség és őszinteség igenis hatással jár.
Például arra a fiatal prostituált lányra ( Sami Gayle), akinek - többszöri véletlen találkozás után - egy ideig szállást és esélyt ad az utcától megszabadulásra. Akivel az elvárásoktól való (a filmben lassan kibomló gyerekkori keserű tapasztalatai miatti) tartózkodása ellenére igaz szereteten alapuló kapcsolatot kezd kiépíteni. Miközben végig kell asszisztálnia a saját gyerekkori traumájában erősen érintett egyetlen rokona, nagyapja betegségét és lassú agóniáját. És egy, az ő emberi és tanári mintájába is kapaszkodni próbáló érzékeny növendéke tragikusan végződő történetét.
Tony Kaye tanár-mozija nem egy megszokott „a rábízott lelkeket minden nehézség ellenére az értékes emberi élet felé terelő” pedagógus-figurát mutat be. A filmet végigkísérő belső monológjaiban, álinterjú szövegekben Henry néha iszonyúan kiábrándult, keserű és reménytelen dolgokat is mond. De végig talpon marad és akkor is csinálja, ha semmi közvetlen hatását nem látja tetteinek, tartásának és nyíltságának. Kollégái egyébiránt sok más taktikával (néhanapján elkeseredésben kirobbanó és amúgy végtelen türelem, szarkasztikus humor és önirónia, csendes elfogadás, mártíromság, naiv hit a kommunikációban) színesítik a rájuk bízottakért sok esetben tényleg reménytelen küzdelmet.
Sémák és sablonok helyett
A filmben nincsenek a megmentett lelkű, saját értékükre ráébredő diákok hálájáról tanúskodó, lelkesítő képsorok (mint mondjuk a Holt költők társaságá-ban a kirúgott tanárukért a pad tetejére való felállással tüntető elitgimisek, vagy a szünetben az iskolaudvarra kilépő pedagógus köré sereglő diákok ilyen témájú filmekben sablonos képe).
A kézikamerás, az amatőrfilmek hitelességét felhasználó, nyitányában valódi pedagógusok őszinte és keresetlen riportjait beépítő alkotás inkább mindannyiunknak ismerős iskolai helyzetek sorozatát, mintsem összefüggő történetet mesél el. Erősen meditatív, tépelődő alaphangulatát tovább erősítik a cselekmény különféle fordulatait és a szereplők monológjait kiegészítő vagy ellenpontozó (stílusosan: krétarajzos) animációs betétek. Okos, bölcs, hazugságoktól és mellébeszélésektől mentes, humánus film ez. Mondom: mindenkinek, aki vagy akinek valakije iskolába jár. Aki ott dolgozik. Vagy aki ilyeneket ismer.
