„Pista pincért” - nekem csak Pistát - több mint harminc éve ismerem. Éttermekből, és azokon kívül is. Ma is szinte naponta találkozom vele, de ennyi idő alatt sem beszéltünk a hosszú pályájáról. S mivel ilyen régi és szinte baráti az ismeretség, az alábbi szöveg, bár interjúnak tűnik, mégis beszélgetés inkább.
Ha jól tudom, 1959-ben kezdtél tanonckodni, azaz, immár hatvanöt éve dolgozol. Mások hatvanöt éves korukban nyugdíjba mennek, neked ennyi a munkaviszonyod. Elképesztő. Van valami titok?
Nincs. Szeretni kell a szakmát, ez az egyik. A másik pedig, hogy emberek között vagyok, ami szintén nagyon jó.
Ennyi?
Ennyi.
Ugorjunk az elejére. ’59-ben járunk: hogyan döntötted el, hogy pincér leszel? Volt valamilyen családi indíttatás?
Anyám öccse pincér volt, egy nagyon jó pincér, jegyzem meg, és apám kívánsága volt, hogy valaki legyen a családból felszolgáló. Hárman voltunk testvérek, ezt én választottam. De '59-ben nehéz volt bekerülni.
Pincérnek?
Igen.
Miért?
Akkoriban a Vas Megyei Vendéglátóipari Vállalat volt a szakma kizárólagos cége, és hat tanulót vettek föl csupán a megyében.
Évente?
Abban az évben, '59-ben.
Összesen?
Összesen hatot.
Tudjuk ennek az okát?
Nem.
Talán már mindegy is, de nézzük a kezdeteket.
'59-ben a Gyöngyösben kezdtem, Kalmár Jani bácsinál. Igazi jó szakember volt, télen-nyáron fehér ing, nyakkendő, hangedli, ahogy kell. Egy hónap volt a próbaidő, és az egy hónap leteltével az mondta, fiam maradj itt tanulónak. Ott maradtam.
Azóta is ott vagy.
Nem, most a Club Korrektben.
A szakmára gondoltam.
Úgy igen. Imádom ezt a szakmát, a pincérkedést. Emberek között vagyok. Nem beszélve a régi időkről, amikor egy pincérnek olyan tekintélye volt, hogy végigment a Fő téren, és kalapot emelt neki a főorvostól kezdve bárki. Szóval meg volt becsülve a szakma.
Ma nem? Illetve az is érdekes, mennyit változott hatvanöt év alatt.
Először is az öltözék. Akkor előírás volt a fekete cipő, fekete zokni, fekete nadrág, fehér ing, és a pincérkabát. Meg a hangedli a kézen. Ez előírás volt.
Ma nem.
Ma is az lenne, de látjuk, hogy mégsem az. Aztán akkoriban mindent megünnepeltek az emberek, a szabadságtól kezdve a gyerekszületésig mindent, talán mondhatnám azt, hogy több pénzük volt a vendéglátásra és a szórakozásra.
Azt nem tagadhatjuk le, hogy annak idején mi a VAOSZ-ban találkoztunk, amikor az újságíró kompániával a törzsvendégeid voltunk. Baráti lett a viszonyunk, de nem mentünk az agyadra?
Veletek is jóban voltam, de amúgy is megvolt az a vendégköröm, és megvan most is. Akadnak olyanok, akik azt mondják, hogy máshoz nem ülnek le. Titeket is szerettelek, a mostaniakat is, az egyszerű embereket is. Falusi gyerek vagyok, ott nőttem fel.
Hol?
Kisunyomban. Innen van talán, hogy sok olyan vendég van, akik mintha a családom lenne, akikkel munka közben mindenről lehet beszélgetni. Minden nap odaülnek hozzám, az én asztalamhoz. Vannak olyanok, akik – ha lehet így fogalmazni – jönnek utánam, vagy jöttek, amikor másik étterembe mentem dolgozni.
Hány volt hatvanöt év alatt?
Ha jól számolom, ez a hatodik.
Ilyen hosszú idő alatt azért nem is olyan sok. Amikor – ezek szerint elég ritkán – munkahelyet változtattál, azt mi indokolta?
Ami leginkább fáj, hogy nem megfelelő az utánpótlás, sokszor nehezen viseltem, amit az ifjabb kollégák csináltak. Már nincs meg a megfelelő képzés. Amikor én kezdtem, két napot mentünk iskolába, a többit a munkahelyen töltöttük, és a munkahelyen lehet megtanulni a szakmát. Régebben egy kicsit lassabb volt minden, nyugodtabbak voltak az emberek, nem volt ez a rohanás. A vendég most bejön, nézi az óráját a parkolás miatt. Régebben addig maradt, ameddig akart, vagy jól esett.
De azért azt nem lehet mondani, hogy haldoklik a vendéglátás, vagy közel áll hozzá?
Hát, haldokolni nem haldoklik, de te magad is látod, vagy hallod, ez bezárt, az bezárt.
Min múlik, hogy ki marad életben, és ki nem?
Nagyon sokat kell érte tenni, éjjel-nappal gondolkodni annak a főnöknek, hogy személyzet is megmaradjon, és vendégköre is meglegyen.
Ez fárasztó lehet. Éppen ezért adódik a kérdés: mikor mehettél volna nyugdíjba? Hány éve?
2005-ben, ha jól emlékszem.
Tizenkilenc évet húztál rá már.
Nyolcvanéves vagyok, leszek.
Ugyan félig-meddig elmondtad, de azért még megkérdem, miért dolgozol még mindig?
Imádom a szakmát, ha nem csinálnám, lehet, hogy már nem élnék. Emberek között vagyok. Szóval itt ledolgozom azt a négy órámat, így pont jó. Hétvégén meg kimegyek a parkerdőbe, ott van egy kertem.
A sok munkát nem sínyli meg?
Nem. Őszintén megmondom, miért, mert se vetemény, semmi nincs nálam.
Csak a gyöp.
Meg pár gyümölcsfa.
Hát, úgy könnyebb.
Nekem az egy kikapcsolódás. Hétvégén, reggel hét óra, nyolckor legkésőbb kint vagyok tíz, fél tizenegyig, utána hazajövök, kész, megebédelek, lefekszem, tévét nézek. Hétfőn meg kezdem elölről a munkát.
És mennyit dolgozol a hétköznapokon?
Négy órát. Négy órát szigorúan.
Elég az. És hogy bírod? A lábaid?
Megmutassam?
Mutasd.
Látsz ezen valamit?
Semmit.
Ugye, hál' Istennek.
Bírná a nyolc órát is?
Bírná.
És meddig még?
Ha nagyon őszinte akarok lenni, december 1-ig.
És akkor visszavonulsz? Vagy még nem biztos.
Úgy néz ki. Bár a főnököm mindig azt mondja, nem hagyod te abba.
Szerintem neki van igaza. Mert belegondoltál abba, ha eljön december 1., és nem kell munkába indulni?
Még nem. De lehet, másodikán indulnék dolgozni.
Na, ugye.
Mondtam, hogy imádom ezt a szakmát.
Van-e utód a családban, aki folytatja?
Senki.
Gondolkoztál már azon, hogy a pályád alatt vajon hány lépést tettél meg pincérként?
Nem. Nem is érdekel. Az az igazság, hogy én nem tudnék elülni otthon.
Na, és akkor megint ott vagyunk a december elsejénél.
Jaj, hát azt meg is kell érni még.
Egészség? Állítólag nem nagyon jársz orvoshoz sem.
Nem. A vérnyomásra szedek gyógyszert csak.Ennyi?
Ennyi, hála istennek. Bár szemműtétem az volt, szürkehályog.
Kis túlzással: kinek nem? Viszont végezetül maradjunk annyiban, december elsején megkereslek, hogy mi a helyzet. Hogyan is állsz akkor a nyugalomba vonulással.
Jó.
Oké, akkor megbeszéltük a randit.
