A sors úgy hozta, hogy az esővel fenyegető szeles időjárás ezúttal kivételesen jót tett a Veszprémi Ünnepi Játékok csütörtök esti programjának látogatóival. Herbie Hancock koncertjére ugyanis ennek köszönhetően a város legújabb büszkeségében, a néhány napja átadott sportarénában került sor.
A The river of possibilities tour címen futó világjárás veszprémi bemutatójával a 68 éves jazz-ikon olyan, 160 (!) percen át tartó mámorban részesítette a műfaj rajongóit, amelyhez fogható az ember életében ugyancsak ritkán adatik meg.
A koncert döntően a Possibilities (2005) és a River: The Joni Letters (2007) című albumok anyagára épült. És bár a Hancock nevével eddig megjelent 51 lemez utolsó két darabjáról beszélünk, az est mégis azt a benyomást keltette, mintha a zongoravirtuóz fél évszázadot meghaladó, személyes jazztörténetének egészébe engedne bepillantást.
A 11 évesen még a Chicagói Filharmonikusokkal Mozartot játszó Hancock a klasszikus jazztől az elektronikát is magába ötvöző zenei világon keresztül, felfedezi r'n'b és hip-hop lehetőségeit, hogy aztán a Miles Davis kvintettjében eltöltött évek alatt együtt megteremtsék a fúziós jazz alapjait. (Persze amikor 1981-ben, Kölnben a haverommal beszédültünk zuhanyozni Európa akkor legnagyobbnak kikiáltott lemezboltjába, a Saturnba, még fogalmunk sem volt minderről, s a Bitches Brew című album inkább a címével és a közreműködők névsorával keltette föl az érdeklődésünket.)
Antonioni nagyításának filmzenéje, majd populárisabb idők jöttek, míg a 90-es években ő is a feldolgozandók listájára került (US 3: Cantaloupe Island). A remixhez maga is kedvet kapott, míg végül eljutott a Possibilities-ig, amelyen Sting, Annie Lennox, Christina Aguilera, Paul Simon és Carlos Santana is közreműködtek, majd következett az újra az akusztikus hangzás felé nyitó River: The Joni Letters, Norah Jones-szal, Tina Turnerrel, Leonard Cohennel, vagy a zseniális Joni Mitchell-lel, akinek 8 dalát is feldolgozza a lemez.
Ennek az időkön és műfajokon átnyúló utazásnak a foglalata volt a veszprémi este. Kedvesen, bármiféle művészkedő-bűvészkedő allűr nélkül, a fekete zenészek utánozhatatlan, rekedtes nevetésének derűjével átitatva. Hancock igazi csapatzenészként volt képes bemutatni utolérhetetlen tehetségét a billentyűsöknél és legfőképp kreativitását.
Olyan csapattal érkezett Veszprémbe, akik a szó legszorosabb értelmében ámulatba ejtették a publikumot. A két énekesnő bemutatta, mire képes a női hang, ha a lélek legmélyebb, legbensőségesebb érzéseit kell megszólaltatnia puha bársonytakaróba burkolva (Sonya Kitchell), s mire, ha kirobbanó erejével térdre kényszeríti az embert (Amy Keys).
Az ütősöknél Vinnie Colaiuta egyetlen pillanatra sem volt tolakodó, pedig oly pontossággal és virtuozitással játszott hangszerén, amelyhez foghatót – s mily jóleső érzés ezt leírni – csak a 2004-es Lamantin Jazz Fesztiválon, a Csík-Durham-Wood Trio dobosától, Bobby Durhamtól volt alkalmam hallani a Bartók-teremben. Látványos szólókkal örvendeztette meg a hallgatóságot a szaxofonos Chris Potter is, aki mindent bemutatott, amitől illik üvöltve hanyatt vágódnia minden igazi jazzistának. Mégsem keltette azt az érzést, hogy ez a csütörtök este egyedül róla szólhat.
A nagybőgős Dave Hollandot Hancock nemes egyszerűséggel a világ legjobbjának nevezte, amiben – spanyol utánérzéseket is felvonultató szólójától leesett állunkat keresgélve elismerhetjük – lehet is valami, de azért tegyük rögtön hozzá: volt nekünk egy Pege Aladárunk. Végül meg kell említeni a hangszeréből egészen különleges effekteket kicsalni képes Lionel Loueke gitárost, aki egy olyan improvizáció keretében adta elő a Tavaszi szél vizet áraszt című örökbecsűt, hogy semmi rossz érzést nem keltett az emberben az újra felbukkanó kérdés: mi a francért mindig erre találnak rá a külföldi muzsikusok, ha kenyérre akarnak kenni bennünket?
És mindebben az volt a szép, hogy csodásan együtt volt minden. Hancock csapata pontosan eltalálta azt a hangulatot, ami egy hűvös nyári este képes életet lehelni az ábrándos lelkű jegytulajdonosba, s még a szomszéd széken duzzogó tizenkét éves sem morgott, hogy maradt volna inkább otthon a gép előtt. Kell ennél több?
P. s.:Ja, és a csarnok: tartok tőle, úgy jó, ahogy van, ott jó, ahol van (a körgyűrűn kívül), még ha aréna jellege, a körfolyosókról időnként beszűrődő otromba nevetések, no meg a légkondi sziszegése olykor zavarónak bizonyult is egy-egy intimebb zenei részlet közben.
