A Sportház – és most feledjük a sok-sok névváltozást – mintha öröktől fogva ott állna a téren túllépve időn és sorsokon, pedig még emberi léptékkel mérve sincs ott túl rég, történelmi szemüvegen át pedig újszülött, még pelenkás szinte. És az is csak szerencse vagy józan belátás kérdése talán, hogy ma is láthatjuk, hiszen, ha a nyájas olvasó nem is emlékszik rá, ideelevenítjük neki, hogy a rendszerváltáskor volt olyan honfitársunk, aki le szerette volna dózerolni. Nem tetszett a szellemisége ugyanis, amit szocreál valójában képviselt, és ami áradt a falaiból, s mi tagadás, felújítás ide vagy oda, árad ma is. Mert vannak dolgok, amik nem feledhetők, és igazából feledni sem kell őket, ha csak az ember nem akar kitépni egy darabot a saját múltjából.
Ilyet meg ki szeretne a remetéken kívül, ugye. 1948. előtt Színház tér volt a mai Március 15. tér, s nem véletlenül, ugyanis deszkákból készült nyári színház állt a Sportház helyén. A háború után az új hatalom 1955-, és 65. között formálta a maga képére a teret, felépítve itt az SZTK-t (Megyei Rendelőintézet), a Sportházat – akkor hivatalosan Művelődési és Sportház –, s tette oda Lenin apánk szobrát, aki kezében a sityakjával vigyázta ezt az egészet. A Sportházat 1960-ban kezdték építeni, és 1963-ban nyitotta meg a kapuit. Ha kiszámoljuk duci vagy göcsörtös ujjainkon, akkor azt kapjuk, 57 éve áll itt a dolgozó népek szolgálatára, és vélhetően nincs olyan szombathelyi lakos, akinek az életében ne játszott volna valamilyen szerepet.
Ne lett volna itt koncerten, ne járt volna itteni színi előadáson, kiállításon vagy sporteseményen, bálban vagy szalagavatón talán, és még ki tudná felsorolni mit nem tartottak és rendeztek itt a közel hatvan év alatt. Így hát, nem tudnék olyat felsorolni vagy feleleveníteni, ami egyaránt érint mindenkit, mert mindenkinek más a fontos és lényeges, ezért muszáj lesz arra szorítkoznom, hogy pár sztorit elmesélek, néhány villanást, amit soha nem feledek, ha látom ezt a bamba, ikonikus épületet. Így azt mutatom meg, hogyan lett az én életem visszavonhatatlan része. Az első ezek közül pedig az, hogy úgy vélem, azt hiszem, még a sportszerető közönség közül is kevesen emlékeznek arra, rendeztek itt férfi kosárlabda EB selejtezőt is.
Akkor, amikor Falco még sehol sem volt, a Körmend is csak pislákolni kezdett épp, mégpedig a hetvenes években (múlt század, Istenem), és emlékeim szerint erre szerelték be az akkor korszerű eredményjelzőt, amely olyan volt, mintha pingpong labdák forogtak volna benne nagy csattogással. A hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok egy szakasza pedig ott ült, elfoglalva egy egész fakkot, s mikor az angolok megkérték őket, hogy buzdítanák a csapatukat, mindent betöltött az „Inglöm-Inglöm” ordítás. És ezek a katonák lehettek azok, akik a női röplabda Savaria kupákon „sajbu-sajbu” kiabálással buzdítottak, és micsoda meccsek voltak azok akkor és ott. A férfi kosárlabdázók nem jutottak tovább a Sportház-béli csoportjukból.
A röplabdás csajok viszont sok meccset nyertek itt, igaz, alkalmuk is több volt, mert a Sportházban az állandóságot a Savaria Kupa és a Savaria Táncverseny képviselte, ezek szinte a Sportház szülöttei. Hogy volt itt súlyemelő EB, az csak mellékszál, de rengeteg más sportesemény a színház és koncertek mellett, ami arra bizonyság, komolyan vették, amikor funkciójában – és nevében – a sportot és a művelődést hangsúlyozták. Viszont olyan ma már nem fordulhatna elő – s erre a körmendiek emlékezhetnek –, hogy amikor a csarnokukat felújították, a csapat itt játszotta a meccseit. Ez, ha jól számolom, 1979-ben lehetett. P. tanár úr pedig a Nagy Lajosban meghasonlott, amikor Putesz berontott a fizika órára, és hozzám hajította a kulcsot a hátsó padba.
Bocs – mondta Putesz a sápítozó P. tanár úrnak, csak a Sportház kulcsai ezek, hogy időben nyithassak, mert ők később érkeznek. Fura egy élmény volt aztán a Sportház közepén dobálgatni, mert ez annyira a hőskor volt. Mint ahogyan ugyanígy hőskor volt az itteni ifjúsági megyebál, és sajnos már az is, hogy a lányomnak itt volt a szalagavatója. És csak most, hogy elkezdtem módszeresen gondolkozni az épület felől, most döbbenek rá, hogy órákig lehetne mesélni róla. Mint ahogyan mindenki tudna, mert mindenkinek az életében meghatározó szerepet töltött be. Ezért van az, hogy most a saját emlékeim helyett az olvasó képzeletére bízom, hogy elsirassa, megéljenezze a Sportháztat, vagy csak csendben mélázzon fölötte.
