Az idő közepe. Ez az, ami megtalálható, ha az ember a régi, szombathelyi Május 1. sörözőre gondol. Arra, amely a mostani - téliesített formájú, ami már étterem is, tehát genetikusan más -, és az őselőd - amelyre úgy emlékezhetünk csak, mint Hans Castorp nagyapja, aki a keresztelőtálkát bemutatva ükükük jelzőkkel illette az idők mélységes mélyét – között volt. Szóval, a múlt század eleji, többször is leégett KIOSZK, és a mostani köztit keressük, de nem leljük sehol sem, csak a fejünkben, de leginkább ott is nehezen.
Támogasd a Nyugat.hu-t!
Így tehát továbbhaladásunk előtt rögzítsük ide az emlékezés módját, ami lesz, és ezt Füst Milán bácsitól ismerhetjük, megvallva azt, van ebben valami mély tragikum: „Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé.”
Ha ezt figyelembe vesszük, magyarázatot kapunk arra a képtelenségre, miért nem lelünk az internet végtelen tengerében sehol egy árva képet sem a régi, köztes állapotú Május 1. sörözőről. Holott azok, akik megélték a régi időket, emlékeznek rá, mint ahogyan én is, s épp arra a nyárra, amikor pincérkedtem ott – mert ilyen is volt – akkor, amikor épp tanár voltam, vagy esetleg segédfűtő. Jattért, magyarul borravalóért folyt ez a pincérkedés, hogy a nap leteltével az ember számolgassa a papír tízeseit vagy húszasait, hogy mit is keresett a műszak teltével.
S ez, hogy papírból volt a két fizetőeszköz, mutatja, ez az egész elég rég volt már ahhoz, hogy a maiak mit se tudjanak róla, az öregebbek pedig nosztalgiával gondoljanak rá, mint elveszített fiatalságukra. Keresik a maguk Tuszunját, de hiába. Ami elsőként beugrik arról a nyárról és a végtelen talpalásokról, az a kavics csikorgása a talpam alatt, a súlyos korsók, a kockás abroszok, vagy épp abrosz nélküli, zöldre festett pléhasztalok, amelyek a tiszta funkciót hordozták magukban. Azt a leplezetlen feladatot, hogy a munkásosztálytagjai, kicsik és nagyok ott szórakozzanak.
Mindehhez a régi Május 1-.ben lengőteke állt rendelkezésre, ha valaki emlékszik még erre a jószágra. S míg a belvárosban, a VAOSZ-ban az igazi tekében próbálhatták ki ügyességüket a proletárok, itt, a város zöld szívében a zsinórra akasztott golyó jutott, de senki, soha nem használta, hacsak nem unatkozó kiskölkek a bambit odahagyva, míg apuka a sört vagy a fröccsöt szlopálta. Ugyanígy nem használta a munkásosztály a beton táncplaccot sem, tán azért, mert nem volt kályha, ahonnan elindulhattak volna.
A kályha helyén ugyanis, a sarokban állott külön épületben a WC, így isteni áldásként terültek el az italozó munkásosztály feje felett az enyhet adó fák, olykor virágokkal, amelyek feloldották mintegy a sarokból áradó ammónia, az állott sör, és a vég nélkül szívott cigaretták egybeelegyedő szagélményét, megmutatva, mire nem jó a kerthelyiség. Hogy elfödje a valóságot, mondjuk arra, mert ne feledjük, a kor és a korszak nagy gondot fordított arra, a társadalom tagjai ihassanak, hogy így ne jusson idő és tehetség kérdezni.
Az akkori, hőskori Május 1. nem volt téliesítve, s a cudar idők után, mikor is a polgártársak a telek és őszök alatt füstös talponállókban dönthették magukba a feledkezés söreit, fröccseit és feleseit, a szabad téren ivás ténylegesen maga volt a szabadság fuvallata. Meg a szerelemé, ahogy a lányok kivirultak a virágos fák alatt. Mit számított akkor a csikorgó kavics, az árválkodó lengőteke és a húgyszag, egy százasból az élet császára lehetett az ember, és az is papírból volt. Piros a százas, kék a húszas, zöld a tízes, meg a zörgő fillérek.
A Május 1. így volt tavasztól őszig ivások és szerelmek, feledkezések és fogadalmak színtere, itt, Szombathelyen. És mindezt ellepte a kegyetlen idő, de oly alaposan, hogy egy nyomorult kép nem sok, annyi nem maradt belőle. Pedig tudom, te is tudod, mindenki tudja, ott volt, most meg nincs sehol, csak a fejedben, ahol Tuszun is, mindenkinek a saját Tuszunja. Ez történt velünk, és ez fog veletek is okostelefonosok. De, hogy mindezt orvosoljuk, legközelebb a borítékos sorsjegyről mesélek, ami szintén történelem a mai kaparósok világában, és az is kész móka. Valamint kacagás.
