Judie hangjával való első találkozásom majdnem kereken egy évtizeddel ezelőttre tehető: ez volt az a zene, amivel a Casio Samples neve örök heget forrasztott a memóriámba, azóta sem tudom kiverni a fejemből, mondjuk nem is akarom. Az sem véletlen, hogy az énekesnő azóta is ezt tekinti az egyik legerősebb felvételének - s egyben ez is alapozta meg a jövőjét, hogy az egyik legfelkapottabb magyar énekesnő legyen belőle, na nem a kereskedelmi adók kínálatában meg bulvárvezércikkekben, hanem a szerencsétlen, alulpénzelt hazai undergroundban. Pedig gyakran gyermekszerű, extrém és utánozhatatlan hangja külföldön komoly versenyelőnyt jelentene.
Kopaszsága már a múlté, de még mindig imád és imádják
Maitinsky Judit, azaz Judie Jay azonban maradt itthon, még ha fél gyerekkorát külhonban is töltötte, például animátorként Korfun, vagy hosszabb ideig Kanadában, de még Rotterdammal is megpróbálkozott egy ízben, de Magyarországról egyszerűen képtelen elszakadni. Sugárzása legendaszámba megy, ragyog, imád és imádják. Első önálló koncertjén sem történt ez másként.
Ígéretes előkészületek: az A38 színpadán hatalmas, hófehér geometriai ábrák, amikre nyilván majd vetítés irányul - úgy húsz perccel az ígért kezdés előtt, háromnegyedház előtt pedig színpadra lép az, akiért mindenki kifizette az 1500 forintot, illetve kézhez kapott egy - egyébként nem túl eredeti, bocsánat, mondjuk ki, kifejezetten ízléstelen dizájnnal megbolondított - papírtokos cédét. Mertük remélni, már csak Judie kivételes tehetsége alapján is, hogy a borító gagyizmusa a borítónál meg is áll - ebbéli várakozásainkat csak felduzzasztotta az, amikor főszereplőnk a színpadra lépett.
Tette ugyanis ezt tetőtől-talpig fehérben, hosszú szőke hajjal, ami így első olvasatra nem lehet egy szokatlan látvány, hiszen rengeteg nő él ezzel a kombóval, esetében azonban nagyon is az: a legtöbbekben őróla egy merészen kopasz, kapucnis pulóveres lány képe él. Aki most első szólókoncertjére pozitív előjelű angyallá változott.
Innentől azonban felettébb elnehezedik a csukló a billentyűzet fölött. Mert elkezdődik a koncert és, nem nyomul belénk az az üde, kirívó árnyalat, ami Judie lényét már alapjáraton átjárja - ami nem is volna baj, de ez a benyomás nem szűnik, és egy idő után már nem is számítunk rá, hogy megszűnjön. A fellépés besorolódik a szokványos magyar fesztiválzenekari rulettbe, vagyis marad az átlag popzenénél izgalmasabb, újszerűnek viszont távolról sem nevezhető. Mérsékelt középmezőnyi minőség, és a legszörnyűbb az, amikor tudatosul bennünk, hogy ez egy más zeneszerzői gárdával szintekkel jobb lehetne. Mert az énekesnői talentum adott - nem is akármilyen, mint már elmondtuk -, a zenei háttér viszont hiába akar nagyon frissen hatni, klisés és unalmas marad, legyen szó tompán puffogó triphopról ( Glory Girl) vagy elektronikus popról ( More Than A Feeling).
Szombathelyi kötődésű a legjobb dal
Külön érdekes, hogy ennek ellenére (pont ezek miatt?) a legerősebb szerzemény az lett, amit a szombathelyi származású Gergácz Gáborral ad elő: egy szál gitár, az ő hangszáljai, meg az elment férfi után vágyakozó dalocska, a Gone, ami a The White Stripes legegyszerűbb, egyben legszebb pillanatait idézi. Örömteli és igaz újrajátszós dalocska, amire lehet nyomogatni vadul a repeat gombot.
Ezt muszáj meg is mutatnunk, egyben hozzátéve: ha nem is lett a Harmony egy tökéletes album, Judie munkásságának nyomon követését akkor is melegen ajánljuk minden állampolgárnak. Fesztiválokon például elcsíphető.
