Koreába mentünk. És hogy mi a mesterségünk címere? Az most mindegy. Turisták leszünk, akik igyekeznek mindent megnézni, megkóstolni, kipróbálni, ami Dél-Korea. Egyet ígérhetünk, mindent, tényleg mindent, na jó, majdnem mindent megosztunk, ami velünk történik, amit mi furcsának gondolunk vagy szokatlannak érzünk.
Az utolsó bejegyzés Koreából
Közeledik a koreai kaland vége. Egy kicsit olyan ez, mint amikor a jó pár nappal tovább tart. Senkitől nem várjuk el, hogy sajnáljon minket, de most már nagyon otthon lennénk. Ennek ellenére igyekszünk minden percét kiélvezni az ittlétnek.
Kedden is nagy kirándulást csaptunk. Elmentünk Szöul „fő terére”. Megnéztünk egy újabb palotát, ráadásul ennél „folklór műsor is volt”. Aztán jött a nap fénypontja: tradicionális ruhába öltöztünk. Ilyet sokat nem láthattak errefele. A helyiek velünk fényképezkedtek. Nem hiszem, hogy a szépségünk miatt.
Annyira elszaladt az idő, hogy éppen csak átrohantunk a környéken lévő paprika kiállításon, a koreaiak zsákszámra vették a piros paprikát. Mondtuk is, ennyit képtelenség megenni, biztosan hazaviszik, összefűzik és eladják csárda dísznek Magyarországra.
Sietnünk kellett, mert este találkozó várt ránk, méghozzá Kovács Sándorral, aki itt él Szöulban. Magyart tanít egy egyetemen és a kezdeti lépéseknél (szállásfoglalás, stb) sokat segített nekünk. Egy koreai étterembe mentünk, speciális itteni menüt rendeltünk, és nagyon jót beszélgettünk.
Nem tévedtünk, amikor úgy éreztük, hogy ez egy jóléti társadalom, de Ádám megtanult Sojut inni is. A lényeg, hogy az üveg alját meg kell ütni felbontás előtt, mindig a fiatalabb önt az idősebbeknek. Szerencséje volt, hogy nem voltunk ivós kedvünkben…
Sanyi azt mondta, azért jó a koreaiaknak, mert van esélyük tovább lépni. Autót cserélni, jó életet biztosítani maguknak. Azt mondta: kis túlzással egy családon belül már egy kereső férfi csodát tehet.
Beszéltünk az itteni ivó kultúráról is. Elmondta, hogy a közélet része a munka utáni tivornya (erről már sokszor írtunk). De most a menetét is megismerhettük. Tehát az étteremben vacsora, a kocsmában berúgás, az útszéli kis sátrakban a józanodás, és ha nagyon nagy a baj, a sok-sok fürdő egyikében egy pihenőszoba. Reggel nyolckor pedig munka.
Na jó, leírjuk ezt is. :) Van olyan, aki borbély szalonba is elmegy. Igen, úgy részegen. Ilyen szalonból kétféle van. Amelyik előtt egy kék-fehér csíkos henger forog, ott hajat vágnak, amelyik előtt kettő, ott egy-két női alkalmazott van és nincs náluk olló…
Megtudtuk azt is, hogy az itteni nőknek a legtöbb európai férfi egyszerűen csúnya…
Nagy valószínűséggel hazaérkezésünk előtt ez volt az utolsó blogbejegyzésünk. Ma elmegyünk, veszünk pár ajándékot és alszunk egy nagyot. Holnap hajnalban indul a gépünk.
Csak ez a nyálas dolog ne lenne
Talán ma minden eddiginél reálisabb képet kaphatunk arról, miként is élnek az emberek Koreában. Este ugyanis találkozunk egy itt élő magyar tanárral, aki nagyon sok információval segített bennünket itt tartózkodásunk alatt. Egy vacsorával próbáljuk viszonozni.
A legutolsó bejegyzés óta itt Koreában még nem telt el egy nap, így most azokat az érdekességeket gyűjtöttük össze, amikkel az elmúlt pár napban találkoztunk.
Élet a háztetőn
Korábbi bejegyzésünkben már írtunk róla, hogy autósmozit láttunk egy hatalmas parkolóház tetején. De Szöulban nemcsak mozizni lehet a házak tetején. A fővárosban többen laknak, mint Magyarországon. A tízmillió ember akár a házak tetején is találkozhat.
A mi szállásunk „fölött” például egy kis kert van. Tegnap itt reggeliztünk. Volt hangulata mondhatjuk.
Csak ez a „nyálas” dolog ne lenne
Alig-alig van negatív tapasztalatunk az itt tartózkodás alatt. Azt viszont képtelenség megszokni, ahogy a nyállal bánik a helyiek egy része. Egészen pontosan köpködnek, csámcsognak, harácsolnak. Volt olyan taxisofőr, aki az elviselhetetlenségig túrta a nyálát, elnézést, de nincs erre jobb szó. A parkok többségében nem lehet leülni egy padra, mert előtte hatalmas foltok díszelegnek.
Tinisztárok
Elképesztően rajonganak a koreaiak a fiatal fiú pop együttesekért. A zenekarok tagjai reklámoznak alsógatyát, mosóport, kutya tápot. A forgalmasabb utcák mindegyikében van egy olyan bolt, ahol ereklyéket árusítanak. Zoknitól a matricáig.
Képzeljék el, ez olyan, mintha a Fő téren lenne egy No Thanx bolt. Betérne egy alsógatyára?
Lődörgés
Egy kicsit olyanok a koreai esték, mint a játszótér, amikor a haverjainkkal részeget játszottunk. Azt hittem, csak ilyen szituációban képes mindenki lődörögni. Írtunk már erről, de tegnap egy lesifotót is készítettünk.
A tizenharmadik napon - Pál T. Gábor, Starcsevics Ádám
Az egyik legmozgalmasabb napon vagyunk túl. Tegnap mostunk is. Már muszáj volt, egy alvás után kb. délután kettőkor „üde, friss, sőt leheletes” gúnyák vártak minket. Rólunk ugyanez nem volt elmondható.
Ismét Itaewonba mentünk. Tudják „buli negyed” a külföldieknek. Nem volt túl nagy élet, de annyira furcsa és különleges, hogy könnyen elviszi az embert a hangulat. Ahány, bár, ahány krimó, ahány söröző, annyi stílus, hangulat és buli…
Nem untatjuk most az olvasókat azzal, hogy az összest felsoroljuk, egyről azonban mindenképpen szólni kell. Egy ajtón belépve Texasba érkeztünk. Kockás inges, kalapos, kigyúrt amcsik táncoltak nagy csöcsű nőkkel a kocsma közepén felállított színpadon. A falon dollárok, korábbi vendégek aláírásával. Durva volt, na… Alig akartunk eljönni… Nem úgy, mint a reggel, hiszen hétkor kerültünk ágyba.
Délután háromkor pedig már Jongmyoban voltunk a „királyi szent helyen”. A Chosun dinasztia első királya építette. Nagyon furcsára sikeredett a látogatás. Egyrészt a csak idegenvezetővel látogatható területen az angol csoport vezetője egyfolytában a hangszóróját szerelte, másrészt az orosz turisták megkérdezték, hogy ha annyira régi a koreai kultúra, akkor ennek nyomait a városokban miért nem lehet látni? Miért nincs sehol egy rom? Egy régi épület?
Választ nem kaptunk, de az idegenvezető hölgy talán a feszültséget oldandó Ádámhoz és hozzám fordult, hogy mi tudósok vagyunk-e. :)
A környék is nagyon érdekes volt. Papucsot, ékszert és gumimalac perselyt is lehetett venni.
Kicsit modernebb helyen zártuk az estét. Elmentünk a híres 63 emeletes toronyhoz. Azt mondják, olyannyira minden megtalálható ebben az épületben, hogy ha valaki ott élne, gyakorlatilag ki sem kellene jönnie, mert minden megtalálható ebben az emeletes városban. Mi a híres akváriumot (rozmárral keveredtünk) és a kilátást néztük meg. Parádés.
Elhatároztuk, hogy gyorsan lefekszünk. Egy gyors vacsora. Polipot és koreai pizzát rendeltünk. Utóbbi, hogy miből készül, arról fogalmunk sincs, de nagyon finom. Tojás, palacsinta, hagyma. Ez a három dolog, amire emlékeztet.
Most jön egy gyors alvás, majd ébredés után egy újabb bejegyzés. Sok-sok olyan érdekességgel, amikkel az elmúlt napokban találkoztunk.
Már csak hármat kell aludni és megyünk haza…
Kánzáminá Korea - Czeglédy Csaba
Minden véget ér egyszer. A koreai kaland az utolsó napjához ért. Már csak a hazaút van hátra. Nem akartam idegeskedni, ezért még koreai idő szerint szombat este elvonatoztam Szöulba. Onnan egy, a reptérhez közeli szállodába mentem, amelynek neve (Airpark) az éjszakai zajokból ítélve nem pontosan fedte a szálloda specialitását... Azért nagy nehezen elaludtam otthoni idő szerint este hét után, hogy aztán hajnali egykor felkeljek. Szerintem, tévednek, akik azt mondják, hogy az időeltolódás minden egyes órájához egy nap kell a tökéletes átálláshoz. Nekem egy hét után sem megy az este 7-8 körüli elalvás. Én úgy éjjel egy-kettő körül szoktam lefeküdni, ami a 7 órás különbség miatt Koreában délelőtt 8-9 órának számít. Szörnyű. Mondjuk, azért jobb így, hogy nem ment az átállás, mert visszaállnom talán nem lesz nehéz. Az is igaz, hogy így legalább megtapasztalam, milyen hasznos hajnalban kellni. :) Egy csomó mindennel elvégez az ember, mire a többiek felébrednek.
A koreaiak végtelenül rendes és különleges embrerek. Lenyűgöző, ahogy a keleti ember harmóniára törekvése találkozik a modernitással, a szorgalomuk a tudással, a precizitás a könnyedségükkel, a nappali fegyelem az esti mámorral.
A repülőtéren megálltam pár percre. A körülöttem elhaladókat vizsgálva azon tűnődtem, mi fogott meg ennyire bennük. Mi, magyarok, egy évezrede a nyugat és a kelet találkozásánál élünk ... talán még érezzük őket. Ha mást nem is, azt érezhetjük, amit elvesztettünk: a keleti ember tisztaságát, őszinteségét. Azt tapasztaltam, hogy ők még tudnak szeretni, örülni, nevetni. Mi már csak panaszkodni, irigykedni és gyűlölni tudunk...
A gépre való felszállás előtt még rendeltem egy kicsi feketét (kleine Schwarze :) ). Az eladósrác tökéletes angolsággal figyelmeztetett, hogy az ő kávéjuk nagyon erős. Kolléganője mosolyogva tette hozzá, hogy én biztos európai vagyok, mert csak azok isznak eszpresszót. Amikor tálcára tették, megkérdezték, hogy cukrot, tejet kérek-e. "No sugar, no milk" - vágtam rá. Erre a srác nevetve dúdolni kezdte: no milk today. :)
A tizenkettedik napon – Pál T. Gábor, Starcsevics Ádám
Szóval az elején be kell vallanunk valamit: olyan hibát követtünk el, amit mi magunk is alig akarunk elhinni. Kiderült, hogy a visszaútra szóló jegyünk nem szeptember 6-ra, hanem október 6-ra szól. Bár nagyon jól érezzük magunkat, ezt azért már egy kicsit túlzásnak éreztük. Szerencsére jött a segítség otthonról, de csütörtökig így is itt kell maradnunk ebben a fantasztikus országban.
Három fős csapatunk most már csak két fős, hiszen Csaba hazautazott, és már mi is visszajöttünk Szöulba Daeguból. De haladjunk sorjában, mi minden történt velünk a legutolsó blogbejegyzés óta.
A japán étteremről írtunk legutóbb, nos oda mentünk vissza a daegui búcsúvacsorára is. Ezúttal nem csak a szombathelyi különítmény, hanem Farkas Györgyi, Orbán Éva és Baji Balázs is bedugta a lábát az asztal alatti lukba. Semmi különös nem történt, a csapat „ivósabb” fele jól bedurrantott. Reméljük, így ezzel a mondattal mindenkinek meghagytuk az esélyt, hogy otthon tetszés szerint jelölje meg, melyik csoporthoz tartozott.
Az atléták a vacsora után visszamentek a szállásukra, mi pedig elmentünk egy diszkóba. Nagyon jó hely volt, Csaba egy kicsit sajnálta is, hogy itt csak a táncparkett ördöge lehet és nem mehet a dj pult mögé. Az este – vagy már a reggel? – fénypontja egy McDonald’s-os reggeli volt, arról nem is beszélve, hogy a szemközti Burger Kingben is ettünk egy almás pitét. Na, azt már nem kellett volna…
Utána délig aludtunk, majd elköszönés Adriánéktól, Csaba Szöulba indult, hiszen ma korán ment a repülője, mi pedig, mivel telítettség miatt nem maradhattunk eddigi szállodánkban, az Alpok Motelbe. Na, ez még az almás piténél is rosszabb volt. A kis rózsaszín szexi lavór a fürdőkádban még csak-csak, de a leégetett függöny már kezdte kiverni a biztosítékot. Lehet éppen annak kapcsolóját kerestük, amikor a falon észrevettünk egy rajzot. Maradjunk annyiban, hogy ennél a neandervölgyi sem volt egyértelműbb. És még mindig nincs vége. A falvédőn valami nagyon fehérlett. Mi pedig kerestünk egy másik motelt, majd egy kocsmát, ahol jó sok sört adtak olcsón. Olyannyira jól sikerült a feszültség levezetés, hogy Ádám reggel hatkor azt mondta a hamburgerezőben, hogy jó-jó csak egy kicsit rágós a pipifasírt.
Ezt a blogbejegyzést már ismét Szöulból írjuk. Visszajöttünk a kedvenc és általunk egyedüliként ismert szállásba ebben a városban. A Seoul Station-re jött a vonatunk, ahol éppen nagygyűlés volt. Narancssárga papírsapkás emberek ülve hallgatták a szónokot. Már vártuk is a mondatot: Hajrá Korea! Hajrá koreaiak! :)
És még valami zárásként. Nem jövünk rá, hogy a vonatokon, vasútállomásokon sétáló katonák miért cipelik magukkal különböző divatcégek papírtáskáit. Kérdés azonban még sok van, így folytatjuk a kalandot.
Megettük az étterem összes kajáját - Czeglédy Csaba bejegyzése
Olvasva az otthoni híreket, egyre kevésbé vagyok láblógatós hangulatban. Persze dünnyögéssel és morgással nem akarom sem a koreai blogot olvasók, sem a saját örömömet elrontani, de azért nem túl nagy boldogság a Gyökér-díj újabb jelöltjeinek megnyilvánulásaival szembesülni. A politikus gyökér szerint az elmúlt 8 évben kivéreztettük a szombathelyi oktatást (igaz, az elmúlt 8 évből az utóbbi három Fidesz többségből, no meg egy full fideszes évből állt), az újságírónak mondott gyökér (kinek nyelve elég régóta a fideszes urak hátsó felében leledzik) pedig úgy foglalkozik az én blogommal, hogy fogalma sincs a részletekről, csak ír valamit okoskodva, megrendelésre. Forró ősz elé nézünk.
Sajnos sem tegnap, sem ma nem sikerült a bravúr. Lajos 12 centivel, Éva 3 centivel maradt le a döntőről. Igaz, így is a magyar csapat 2. és 3. legjobb eredményét érték el. Van mire építkezni jövőre a londoni olimpiára. A felkészülési időszakot érintően elmondtam a csapatnak az elképzelésemet - nagyon tetszett nekik. Nemsokára publikus lesz. :)
Délután beszabadultunk egy műszaki áruházba. Olyanok voltunk, mint a Mókus örs az édességboltban. :) Képzeljetek el egy olyan 4 szintes Media Marktot, ahol minden van, ami műszaki cikk. Ráadásul a termékek zöme koreai, így olyan cuccokat is találtunk, amelyekről csak YouTube videót megnézve tudtuk meg, mi célt szolgálnak.
A koreaiak szinte minden este buliznak, így a többségük 10-re megy dolgozni. Mondták nekünk, ne csodálkozzunk, ha üzletekben, boltokban látunk alvó alkalmazottat. A kialakult szokás szerint nem ébresztik fel. Az áruházban láttam is egy, délután négykor az asztalára borult eladót. Békésen húzta a lóbőrt.
Olyan műszaki ajándéktárgyakat is találtunk, amelyeket szerencsére itthon nem lehet kapni (vagy legalábbis még egyikünk sem találkozott ilyenekkel), így talán sok meglepetést szerzünk az otthoniaknak.
Közben megnéztem - kis segítséggel :) , hogy összesen 430 euró értékben lehet légiutasként behozni az országba kint vásárolt termékeket. Kicsit aggódni kezdtünk - mert azt terveztük, hogy szétosztjuk majd egymás között, amit veszünk, de hát egy nagyobb értékű ajándékot nem lehet ketté vágni - aztán megoldódott a problémánk, ugyanis semmi nem olcsóbb, mint otthon, vagyis legalábbis azok közül, amiket hozzátartozóink kértek tőlünk. Kb ugyanaz az árfekvés, ráadásul, ha a vámot is hozzászámítjuk, még drágább is. Tehát maradtunk az apróságoknál.
Volt egy rész az áruházban, ahol legalább 10 különféle, székbe tehető masszírozós eszköz volt kitéve kipróbálásra. Valami oknál fogva nagyon alaposan tanulmányoztuk a koreai tudomány és ipar teljesítményét. :)
Felfedeztünk Teguban még pár napja egy olyan utcát, ami méretében megközelíti az Andrássy utat, de ennek mindkét oldalán csak éttermek vannak kilométer hosszan. Miközben egy nekünk tetsző helyet kerestünk, belefutottunk egy utcai karaoke versenybe. Ha nem látjuk, nem hisszük el. Ültek az emberek egy színpad előtt, és aki jelentkezett, mehetett is fel énekelni. Még zsűri is volt. Bennünket is hívtak, de ekkor még nem ittunk eleget. A személyes kedvencünk a cigánykendős hangtechnikus (vagy minek hívják) volt, akinek a nemét nem sikerült megállapítanunk. Sajnos, mire megettük az étterem összes kajáját, és Páltéék megitták az összes sört, véget ért az utcák-terek bajnokság, így nem maradt más lehetőségünk, mint felkeresni egy karaoke klubot... De az már egy másik történet. :)
A tizedik nap – Pál T. Gábor, Starcsevics Ádám
Ha hiszik, ha nem, még mindig érnek meglepetések minket. Érdekes és furcsa dolgok történnek velünk. Torkunk szakadtából drukkoltunk Lajosnak, hogy bejusson a súlylökés döntőjébe, sajnos nem sikerült, de mi így is büszkék vagyunk rá. Ennek apropóján az elmúlt este Csaba meghívta a teljes csapatot egy japán étterembe vacsorázni. Pontosabban elmentünk egy olyan részére Daegunak, ahol egymást érik az éttermek és ott Fazekas Robi választása egy japán étteremre esett.
Miközben keresgéltünk, olyan látványban volt részünk, amiből még most sem tudunk felocsúdni. Egy teherautó platóján „utcák-terek megasztárját” rendeztek. Képzeljék el, az egyik étterem előtt teherautó plató, rajta egy szintetizátoros dj, egy műsorvezető és egy hatalmas reklám a helyi rizspálinkának csap promóciót. A színpad előtt asztal zsűrivel. A verseny egyébként nem volt túl bonyolult, bárki kipróbálhatta magát. Felment, énekelt, a zsűri pedig pontozott. Két előadóig bírtuk, utána mentünk a japán étterembe. A szervezők egyébként, miután észrevették, hogy európaiak vagyunk, köszöntöttek minket, hatalmas tapsot kaptunk.
Az étterembe érve, kicsit elszomorodtunk, mert úgy tűnt, hogy olyan asztal, ahol mind elférünk csak egy elkülönített részen van, ahol törökülésben kell ülni. Robi sasszeme mentett meg minket, észrevette, hogy az asztal alá be tudjuk lógatni a lábunkat és így kényelmesen tudunk vacsorázni és italozni. Itt is sütögetős kaja volt, hozták a sertés és a marha „alkatrészeket”, mi pedig magunknak készítettük el. Valamit rosszul csinálhattunk, mert az első adag húsnál olyan füst lett, hogy a teljes személyzet odarohant, ablakot nyitottak, éppen csak a tűzoltókat nem hívták ki. Cserébe meghívtuk őket egy rizspálinkára, elfogadták. Az egyik pincér srác, aki jól tudott angolul, még le is ült közénk.
Hozzá kapcsolódik az este legviccesebb beszólása is, mondtuk neki, hogy nagyon tetszenek a koreai lányok, amire ő csak annyit válaszolt, hogy neki is. Az italról még nem beszéltünk, na nem azért, mert nem ittunk. Csaba Sakit rendelt, méghozzá melegen. Nem okozott osztatlan sikert, így páran a sör mellett visszatértünk a helyi nevezetességhez, a Sojuhoz.
4-5 órát is ott voltunk, a személyzet folyamatosan ellenőrzött minket, de szerintünk csak arra voltak kíváncsiak, hogy kik azok, akik 25 adag kaját tudnak megenni egy este alatt.
Nem tartott sokáig a dorbézolás, éjfélkor taxiba ültünk.
Bevásárolni is voltunk. Elmentünk a város legnagyobb elektronikai központjába. Megint megállapítottuk, hogy az árak nagyjából az otthoniaknak felelnek meg, így csupa olyan kütyüt vettünk, ami Magyarországon kuriózumnak számít. Masszíroztattunk is, és ha hiszik, ha nem, ott, az elektronikai áruházban. Találtunk egy masszáshoz köthető kellékeket áruló részt, szívesen láttak minket, mindent kipróbáltunk. A végén még világítós kulcstartót is kaptunk ajándékba.
Nyertünk egy kis pénzt - Czeglédy Csaba bejegyzése
Miután Pálté közölte, hogy cenzúrázni fog a Nemzeti Együttműködés jegyében :), így csak az éjszakai pókerezésről írok. Bár nem pókerezek olyan jól, mint öcsém, és csak nagyon kevés alkalmam van rá, szeretek néha leülni egy asztalhoz.
Eszembe jutott, mi lenne, ha elmennék pókerezni valamelyik este, mert tuti, hogy van pókerterem Teguban. Az egyik szálloda része egy kaszinó, ahová külön akkreditáció (hehe) nélkül is bemehet az egyszeri halandó. Egy asztalnál ment a zsuga, és pont volt két szabad hely (Stari inkább a sörözést választotta). 1-2 dollár vakkal játszottak, így 200 dollárral ültünk le.
Megvártam pár leosztást, hogy lássam, mi a pálya. Nagyon póker analfabéták ültek az asztalnál (többségük amerikai katona) - nagyon hülye lapokat játszottak meg, ráadásul össze-vissza emeltek. Szerencsémre 10. leosztásra ász párt kaptam kézbe, ráadásul utolsó beszélő voltam. Ez persze önmagában még nem jelent semmit, mert hány meg hány játék ment már le úgy, hogy a kézben levő erős lappal maximum a vakot lehetett besöpörni. Hát, most nem. :)
Preflopnál az előttem kettővel ülő francia csávó (válogatott melegítőben volt) 20 dollárral emelt. Én visszaemeltem 40-re. A többiek eldobták, ő megadta. Flop: alacsony lap, 10-es, ász. 3 különböző szín. Srác 20-szal emelt, én visszaemeltem 40-re. Megadta. Turn alacsony lap. Emelt 30-cal, én allint mondok, megadta. Bemutatjuk a lapot. Fülnek oly csodás, elismerő felhördülés az asztalnál. Francia barátunknak különböző színű bubi, dáma volt kézben. Hogy mire volt ez a nagy emelgetés, fogalmam sincs. Talán a tízes miatt sor húzónak gondolta?! Preflopnál, amikor visszaemeltem, el kellett volna dobnia. Én eleve azért emeltem, hogy a gyenge lapokat eldobassam. Turn után ász drillel meg mi mást mondhattam volna, mint allint. Szinte biztos voltam benne, hogy akkor már nem fog dobni.
Ma elisszuk a nyereményt :)
És ha már cenzúra van, akkor nem tehetek többet, mint küldöm az alábbi két számot a szombathelyieknek és mindenkinek, aki szereti. :)
A nyolcadik napon - Pál T. Gábor, Starcsevics Ádám
Több, mint egy hete itt vagyunk Koreában, teljesen sikerült átállni. A kalandjaink viszont tovább folytatódnak. Szólnunk kell mindenképpen egy dalról, ami átszövi a hétköznapjainkat, hiszen nem tudunk olyan helyre menni, ahol egy fél órát eltöltünk, és ne szólalna meg a "Put your hands up". Nem rossz, ha hazamegyünk, javasolni fogjuk a Nyugat Rádió zenei szerkesztőjének.
Tegnap voltunk strandon is. Annak ellenére, hogy meleg volt, nagyon kevesen voltak, de "látnivaló" akadt így is. Volt egy érdekes jelenet is: a vízben úszkálva elénk került egy labda, amit úgy lezseren elkezdtünk használni. Rendeltetésszerűen persze, nem harapdáltuk, nem akartuk a mutatóujjunkkal kilyukasztani. Ennek ellenére a labda tulajdonosa a partról eszeveszetten ugrott be a medencébe, hogy visszaszerezze a labdát. Odaadtuk neki, de nagyon meglepő és furcsa szituáció volt. Labdázni tehát nem szabad a koreai strandokon, viszont a sávokat elválasztó zsinóron lehet támaszkodni, nem szólt az úszómester sípja.
Itt egyébként most délután van, az előbb reggeliztünk :). Annak ellenére, hogy megszoktuk az időeltolódást, képtelenek vagyunk 10 óráig felkelni, így már második alkalommal a szállodával szemben lévő Dunkin' Donuts-ban reggelizünk. Elég érdekes, amerikában népszerű hely. Fánkot és egyforma ízű szendvicseket lehet enni, lehet inni jégkását és kiwi szörpöt.
A tegnap este jól sikerült, találkoztunk Robiékkal is, igaz ők nagyon fáradtak voltak, így vacsora után visszamentek a szállásra. Mi pókereztünk egyet, majd követtük példájukat. A póker játékunknak egyébként meglett az eredménye "cash game" asztalnál "kifosztottuk" a "lottózó" amerikaiakat.
A mai program még ismeretlen, de a következő blogbejegyzésből kiderül, hogy mi minden történt velünk a koreai kirándulásunk 9. napján.
Autósmozi a háztetőn - Czeglédy Csaba bejegyzése
Furcsa dolog ez az időeltolódás. Itteni idő szerint háromkor feküdtünk le aludni, ami otthon még csak este kilenc. Furcsa azzal a tudattal aludni menni, hogy még nagyon kora van. Ennél már csak az szokatlanabb, hogy felébredtem 8 után, ami odahaza éjjeli egy - általában ekkor szokott véget érni a napom. Itt pedig világos van, elindult az élet. Már az ebéden is túl leszünk, amikor otthon ébredeztek.
Szívünk mélyén éreztük, hogy nem fog menni Robinak ez a vébé. Az egész év kínlódás volt. És nem azért, mert nem dolgozott eleget. Nyomon követtem a felkészülését, és tényleg annyit melózott, mint másik három. Csak sajnos rossz volt az erősítés koncepciója. Nagyon erős lett a Robi, de ő egy atléta, gyorsaságra, könnyedségre is szüksége van. Ez persze az én véleményem. És nem az én dolgom értékelni, ezt majd ő, és a szakmai stábja megteszi. Adrián is tudja szerintem, mit kell majd másként csinálni. Egy biztos, Robi bírja erővel, és még elszántabb lesz. És az is biztos, hogy támogatni fogjuk. Jövőre olimpia Londonba. Adja az ég, hogy nem fogja a felkészülést semmilyen sérülés hátráltatni, és akkor bármi lehet.
Az első dobása ígéretes volt, de sajnos hálót ért. Nagyon rossz egy érvénytelen kísérlet után újra dobni. Biztonsági dobás lehet, hogy nem elég a döntőbe kerüléshez, ha pedig nagyot akar dobni a versenyző, akkor meg lehet, hogy a kockáztatás miatt megint iksz lesz, utána meg már csak egy dobás marad. A bombaformában levő Kővágó is hasonlóképpen járt. Az első dobása érvénytelen volt, majd jött egy túl rövid biztonsági dobás, majd egy kockáztatós, ami hatalmas lett, csak kilépett, sajnos. Szerencsére este Pars Krisztián, szerintem élete legjobb versenyzésével, megszerezte a második helyet. Óriási verseny volt. Japán "barátunk" az utolsó körig azt hitte, simán behúzza. Aztán jött Krisztián, és a kis japónak arcára fagyott a mosoly. 7 centin múlt...
Dél-Koreát látni kell, különben nem hiszi el az ember, ami itt van.
Vonaton: mellém ült egy nagymama korú hölgy, aki nem szendvicseket csomagolt ki szalvétából, hanem végigsmsezte az utat. Ennyi smst még én sem tudok küldeni ennyi idő alatt. :)
Stadionban: iskolások érkeztek hatalmas számban már reggel a selejtezőkre (gyanítom, itt már tanítási idő van, de ha nem, akkor külön le a kalappal), kb egy óra alatt megtöltötték a stadiont. Mellettünk maradt három üres hely, de nem sokáig, mert jött egy tanár (?) három fiatallal, és leültette őket - így már a mi szektorunk is tele volt.
Minden fiatal kézben telefon. Láttam, hogy a lányoknak van valami tükör program (aplikáció) a telefonukon - bekapcsolják, majd sminket igazítanak. És közben mindenen nevetnek.
Az előttünk ülők például azon nevettek, hogy titokban bennünket fényképeznek. Amikor észrevettük, akkor azon nevettek. Az egyik kislány fülig vörös lett, úgy belepirult, akkor ezen nevettek. Kifelé menet többen integettek nekünk, és nevettek. Majd mi visszaintegettünk, ők meg úgy nevettek, hogy arcukat a kezükbe temették. Ennyi - ahogy Pufi mondaná. :)
Utcán: nincs egy dudaszó, nincs előzgetés, mindenki rendkívül nyugodtnak tűnik.
Szállodánál: a szemben lévő áruház lapos tetején nappal parkoló, este autósmozi. Minden éjjel (még hajnali háromkor is volt műsor) koreai (vagy japán, vagy kínai - az ördög sem tudja, de egy átlag európai tutira nem) kosztümös kalandfilmek mennek.
Nyelv: hála a Google fordítónak, sikert sikerre halmozunk a jól ejtett kánzáminá-val. Köszönömöt jelent.
Úgy általában: rendkívül kedves mindenki velünk. De egyáltalán nem műmájer kedveskedés ez, hanem tényleg azt érzi az ember, hogy ez a személyiségük része. Belülről fakad, őszinte. A meghajlást már mi is meghajlással viszonozzuk.
Harc?
Szolgálati közlemény: Miközben a Dunkin' Donuts-ban fánkot eszünk, azt látjuk, hogy a daegui repülőtérről előbb egy katonai szállítógép, majd 9 vadászgép, végül 2 harci helikopter szállt fel. Csak remélni tudjuk, hogy nem most éleződik a helyzet a két Korea között. Mindenesetre, ha hosszabb ideig nem jelentkezünk, akkor tessék gyanakodni, hogy első lépcsőként lekapcsolták a netet :)
Érkezés után – Czeglédy Csaba bejegyzése:
Vicces ez a Pálté, amikor azt írja, hogy bár Robi idén nem versenyzett jól, mégis eljöttem. Egyrészről aki egy vb-n a hazáját képviselheti, az már eleve egy teljesítmény, másrészről tavaly, még a döntő előtt Barcelonában megígértem neki, ha érmet szerez, akkor itt lesz a helyem Teguban is. Robi akkor azt mondta, hogy plusz egy méter, ha érzi, hogy barátai mellette állnak.
Hát, itt vagyok.
Én az az európai vagyok, aki nem szeret Európán kívül utazni. Erre 35 év alatt eddig csak háromszor került sor, és ilyen messze, mint most, még soha nem repültem. Mondjuk durva ez az út. Szombat reggel nyolckor indultam a Derkóról, és magyar idő szerint másnap reggel hétkor érkeztem meg a szállásra, Teguba. Azaz 23 órát utaztam. Szöul melletti repülőtéren szálltam le, ahol - gondoltam – veszek egy repülőjegyet belföldi járatra. Aztán közölték, hogy este hétkor van az első járat, amire van jegy (ekkor még csak kilenc óra volt), így maradt a gyorsvasút.
Ahogy mentem a metróra, majd onnan át a vasútállomásra, egyértelművé vált számomra, amit eddig is gondoltam: Dél-Korea egy távol-keleti Nyugat-Európa. Minden ki van írva angolul, mindenki tud angolul, olyan jegyet tudtam a repülőtéren venni, amin kombinálva volt a metró- és vonatjegy, és minden egyértelműen angolul is fel volt tüntetve, melyik vonat, hány órakor, honnan, stb. Faéknek kell lenni ahhoz, hogy így valaki eltévedjen. És ami nagyon fontos: tisztaság mindenhol.
Hihetetlen, de minden akadálymentesítve van, és mindenhol van Braille-írás. Még az ivókutak is akadálymentesítettek, azaz kettő van mindenhol, egy alacsonyabban, hogy kerekesszékből is el lehessen érni. A vonaton kicsit elaludtam, és nem értettem, hogy a kaller miért nem kéri tőlem a jegyet. Mint kiderült, a jegyeket érzékeli a kaller készüléke, így senkitől nem kell elkérnie. A vonaton tiszta minden, a wc kifogástalan. Még italautomata is található. A kaller, amikor bejön egy kupéba, először meghajol. No, de minden alkalommal. Így tesz a büfékocsis is. Tényleg rend van ebben az országban.
Este meglátogattuk Robiékat a szállásukon. Ami elég egyértelmű, de annál nehezebben kivitelezhető, ugyanis a versenyzők és a delegációk teljesen el vannak zárva a külvilágtól. Még a környező utcák is le vannak zárva, rendőr mindenhol. Taxival is csak távolabb tudtunk megállni. Egyszerűbb lett volna a dolgunk, ha az atlétikai szövetség ígéretének megfelelően a Pálék akkreditációját elintézte volna (olyan sok újságíró jött Magyarországról, hogy megértem én, hogy ők már nem fértek bele a keretbe...). Utólag tudtam meg, hogy Pálék nekem is akartak belépőt intézni, mint a Robi támogatójának, de nekem sem jutott, hiszen oly’ sok magyar atléta jutott ki a vébére, és mindegyiküknek sok kiemelt támogatója van... No, mindegy. Megoldottuk. Jó volt a srácokkal együtt lenni. Nagyon jó helyük van. A szobájuk ablakán magyar zászlót tettek ki, aminél csak a kínai csapat zászlója a nagyobb.
Este együtt kajáltunk az "olimpiai faluban". Hát, én ennyi atlétacsajt egy helyen még nem láttam. :) Kicsit úgy éreztem magamat, mint kabinosfiú a női napozóban az első munkanapján. :) Az örömünket kicsit beárnyékolta, hogy a magyar csapat egyik vezetője elfelejtett nekünk köszönteni, amikor leült az asztalhoz, egy másik gyökér meg azon problémázott, hogy mit keresünk ott... Magyarok egymás között.
Hatodik nap
Szállodaváltás miatt egy picit most késtünk a bejegyzéssel. Elnézést mindenkitől.
Volt egy kalandos esténk. Olyan helyen jártunk, ahol európai nem mostanában. Összebarátkoztunk egy angolul jól beszélő koreai fiatalemberrel, aki elmondta, hogy ha igazán jót akarunk mulatni, melyik karaoke bárba menjünk. Nem csalódtunk, jót mulattunk.
Európai szemmel tényleg vicces az egész. Amikor beléptünk, hangosan „óóó”-ztak az emberek. Örültek nekünk. Képzeljenek egy helyet, ahol boxokban ülnek az emberek, és a színpad jobban néz ki, mint az X-Faktorban. És a szórakozást az jelenti – persze a sör és a helyi rizspálinka mellett –, hogy egy hatalmas füzetből mindenki dalokat választ, azok sorszámát felírja egy öntapadós matricára, és átadja a személyzetnek. Volt itt igazi dráma, akadt, aki háton fekve kezdte a dalt, volt duett, dráma, szerelmes és koreai rock is. Úgy éreztük magunkat, mintha a Megasztár zsűrijében lettünk volna, mert rögtön a színpad előtt volt a helyünk. Mindenki nagy tapsot kapott, pedig nem feltétlenül érdemelte meg mindenki :).
Itteni idő szerint reggeli 8-kor kerültünk ágyba, és az alvás nem tartott túl sokáig, mert délután 2-kor már a vasútállomáson kellett lenni, hiszen érkezett barátunk, Czeglédy Csaba, aki évek óta „Fazék” főszponzora is, és aki annak ellenére nem hagyta volna ki az idei világversenyt sem, hogy Robi eddig nem teljesített túl jól. Gyorsan elfoglaltuk szállásunkat, majd a hotellel szembeni kínai étterembe mentünk reggelizni/ebédelni/vacsorázni. Ezt tényleg nem tudjuk errefele…
Az étkezés jól sikerült, megint sokat tanultunk. Pálcikával enni viszont továbbra sem sikerült, pedig Csaba mindent elkövetett, hogy megtanítson bennünket. Valahol az alapok lettek elszúrva :).
Ezután meglátogattuk a magyar atlétákat a sportolói faluban. A taxi külön élmény volt, gyakorlatilag mi mutattuk, merre menjen. Nagyon nehéz boldogulni, itt Daeguban – kis túlzással – még a turista információban sem beszélnek angolul. Képzeljenek el egy taxisofőrt, aki a járókelőktől kérdezi, hogy hova kell menni. Pedig mi már rutinosan minden hely nevét leírattuk koreaiul. Ez sem segített túl sokat.
A faluban minden szombathelyi atlétával találkoztunk, dicséretet érdemelnek egyenként: Fazekas Róbert, Németh Kristóf, Pars Krisztián és persze edzőik, Annus Adrián és Németh Zsolt. A látogatás rövid és valóban udvarias volt, hiszen a holnapi nap fontos lesz szombathelyi szempontból: Fazekas Róbert délelőtt selejtez, Pars Krisztián pedig este az aranyéremért száll harcba.
Most már itt vagyunk a szálláson. Lassan fekvés. Holnaptól pedig ismét izgulás és persze újabb bejegyzés a koreai blogba.
Plusz bejegyzés 2.
A szállásunk finoman szólva is érdekes. Még az ágynemű is füst szagú, de akkor plazma tv van benne, hogy olyat csak a nagyáruházakban lehet látni :)
Na ezen a nagy plazma tévén kezdtünk el keresgélni a koreai adók között. Volt meglepetés itt is. Találtunk egy szexualitásról szóló csatornát, na de milyet.
Egy hölgy, aki nagyon mosolygott "matchboxozott". Tényleg nem tudjuk ezt máshogy megfogalmazni, a férfit írd és mondd egy távirányítós matchbox helyettesítette.
A dolog annyira felizgtott minket, hogy lementünk a közeli játszótérre kakashintázni.
Plusz bejegyzés
Tegnap, amikor megérkeztünk a szállásra, olyan dolog történt velünk, ami egy külön kis bejegzést megérdemel. A házinéni, aki egy kicsit tömör, hangos, mindent kézzel mutogató hölgy kis híján a szenünk láttára vesztette fejét. Beszálltunk ugyanis a pici liftbe, aminek nagy részét elfoglaltuk ketten, a néni pedig beállt elénk. Ekkor vett észre a földön egy papír szemetet, amiért lehajolt. A lift ajtó ebben a pillanatban összecsukódott, beszorítva a néni fejét. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Megijedjünk, sírjunk vagy nevessünk. Az ajtó szétnyilt, a néni pedig felállt és úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Noha a sztori egy picit ijesztő volt, végre egy eset, amikor nem rajtunk nevettek a koreaiak, hanem mi rajtuk.
A negyedik nap
Az utolsó szöuli napunkon ébredés után visszamentünk a tradicionális koreai faluba. Nappal szebb és látványosabb is volt. A bejáratnál történt egy érdekes eset: Ádám közölte, hogy "ki..ott meleg van", amikor is két hölgy kiáltott fel, hogy magyarok. Egyikük Koreában dolgozik, másikuk Japánból jött látogatóba. Nem volt túl kellemes a belépőnk, de szemmel láthatóan örültek nekünk.
Ezt követően elmentünk Szöul legnagyobb elektronikai bevásárló központjába, ahol kommunikációs zűrök miatt nem vettünk semmit. Az árak egyébként minden híreszteléssel ellentétben nem olcsóbbak, mint odahaza. Vagy csak mi jártunk rossz helyen...
Természetesen ma is szolgáltattunk okot arra, hogy kinevessenek minket, visszafele a szállásunknál Gábor vett egy jégkrémet, amit kicsomagolt, majd belenyalt, vagy inkább harapott, ekkor derült ki, hogy egy műanyag borítás van rajta. Ezt később nem is tudta levenni róla, pedig kézzel-lábbal próbálkozott, majd az ezt végignéző 5-6 éves kisfiú kinevetett minket. Fagyi a kukában, mi pedig a szobában. Rá akartunk pihenni az esti szöuli búcsú bulira.
Itaewonba mentünk, ez Szöul turisták által leginkább preferált szórakozó negyede. Az este nagy részét 15 évre titkosítottuk, de annyit mindenképpen elárulhatunk, hogy ezúttal is voltunk diszkóban, ahol a sör mellett hatalmas ibrikekből ittuk a koktélokat. Természetesen itt is gyorsan kerültek barátaink. Európai szemmel továbbra is furcsa a koreaiak viselkedése. Folyamatosan barátkoznak, segítőkészek. Nincs mit szépíteni, csacsi módjára berúgtunk, reggel 7-re, taxival értünk haza. A taxis jókora kerülőúton vitt minket, talán ezért is nem volt felháborodva, amikor a két árnak az 1/3-át adtuk csak oda.
A daegui indulás gyorsan jött, alig 3 órát tudtunk aludni, ennek megfelelően nem voltunk túl frissek a vonaton. Errefele az IC-k 285 km/h-val mennek és nem kell nekik 2 óra, hogy megtegyék az 500 km-es távon.
Most itt vagyunk Daeguban, Fazekas Robiék szállásán. Jó volt velük találkozni. Tényleg jó helyen laknak. Azt mesélik, az egyetlen zavaró körülmény, hogy az amerikai atléták egész nap bicikliznek és folyamatosan nyomkodják annak csengőjét. Ma aligha fogunk mást csinálni, ránk fér egy alvás.
A negyedik napról fotókat csak később tudunk feltölteni.
A harmadik nap
Az eddigi legeseménydúsabb napon vagyunk túl. Bár az időeltolódást még mindig nem sikerült megszokni, így elég érdekesen alakulnak a dolgaink. A Gyeongbokgunk királyi palotának is csak az elejéig jutottunk, de haladjunk sorjában.
Délután három órakor keltünk és nem csak azért, mert lustánk vagyunk, hétkor feküdtünk le ugyanis. Ez odahaza éjféli fekvést és reggel nyolc órás kelést jelent. Mint a rendes emberek…
Itt azonban azt jelenti, hogy maradt három óránk, mielőtt bezárnak a múzeumok. Praktikai szempontból választottunk tehát. A metróvonalunkon lévő Gyeongbokunk királyi palotát néztük meg.
És ha már metró. Folyamatosan vicces helyzetekbe kerülünk. Állandóan váltogatják, hogy a sok kapu közül melyiken lehet bemenni, melyiket lehet használni. Ádámnak különösen „szerencséje” van-e téren. Szinte mindig rossz bejáraton próbálkozik. Ekkor azonban négy-öt koreai „ugrik” és kézzel lábbal magyarázza, hogy merre menjünk. A segítőkészségnek nincs határa.
A tegnapi utazásunk különösen érdekes volt. Egy fiatal fiú jött oda hozzánk, hogy a tábláján, saját nyelvünkön üzenjünk valamit és ő azt lefotózza. Azt írtuk rá: Üdvözlet Szombathelyről! Maradjunk annyiban nem ez volt életünk eddigi legeredetibb ötlete…
Minden aluljáróban van vegyvédelmi szekrény is. Érdekes ezt látni. A képekre kattintva olvasóink is megnézhetik.
A metró kijáratokat úgy oldották meg, hogy az egyik kijáratuk rögtön az adott nevezetességhez vezet. A palotánál is így volt. A palota 1935-ben épült, neve boldogságot jelent. Egy darabig mi is azok voltunk. Lélegzetelállítóan szép volt. Hangulata semmihez nem fogható. Csak annyiban hasonlít (mármint a hangulata), mondjuk egy európai turista látványossághoz, hogy itt is ázsiai emberkék fényképeznek…
Külföldi rajtunk kívül egy sincs. A biztonsági embereket azonban ez sem hatja meg, amikor öt perccel a zárás után szeretnék bejutni a hátsó részbe. Ikszet mutatnak a kezükkel, ez pedig azt jelenti errefele, hogy irány haza…
Tényleg nagyon csalódottak vagyunk. Keltünk volna fel hamarabb…
A biológiai óránk teljesen felborult. Például eddig még nem reggeliztünk, vagyis amit annak hittünk, az ebéd volt. Mindez arról jutott eszembe, hogy bármennyire is morbid, de este hét óra volt és még semmit nem ettünk.
A kalandtúrát (így hívjuk az ebédet), ezúttal a Namdaemun piacon ejtettük meg. Ez Szöul különös, éjszaka is nyitva tartó piaca. A metróból kijőve rögtön az első kis utcai étkezdénél sátrat verünk. Sört ittunk, levest ettünk, majd rák, csirke és gomba következett. Elsőre soknak tűnhet, de itt minden kicsi…
Kicsi Ádi, kicsi Gabi, kicsi ez, kicsi az és ezúttal a végén kellemetlen meglepetés: nagy számla. Itteni viszonyokhoz képest mindenképp.
Gaben jut eszembe az Üvegtigrisből, ezzel speciel átvertek.
A vacsora után veszünk pár ajándékot, majd visszamegyünk a szállásra. Hiába van késő, lefeküdni még nem tudunk. Sétálni megyünk, megiszunk pár sört…
A nagy bulit ma estére tartogatjuk, hiszen búcsúzunk Szöultól. Holnap indulunk Daeguba, már nagyon várjuk, hogy Adriánékkal találkozzunk.
A második nap
Végül sikerült felkelni. Nem volt könnyű, de megérte…
Két dolgot terveztünk: az egyik, hogy meglátogatjuk a Namsagol koreai falut, a másik, hogy elmegyünk Szöul híres éjszakai piacára. Az utóbbi végül elmaradt. A tradicionális falu nagy élmény volt. Most pár képet osztunk meg, mert elhatároztuk, hogy világosban is visszamegyünk ide. Részletek majd akkor.
A kulturprogram után, ahogy Ádám fogalmazott, kerestünk egy helyi Futrinka kocsmát. Ha hiszik, ha nem, sikerült. Minden országban legendásan keressük a késdobálókat. Ide most azzal a felkiáltással ültünk be, hogy átnézzük a papírjainkat, mit és hol érdemes megnézni. A beszélgetésben gyorsan a sarkalatos ponthoz értünk: mit együnk? Tegnapi kalandunk után gondolom, mindenki megérti, hogy óvatosan álltunk hozzá a témához.
Azt a módszert követtük, hogy netes beszámolókban említett ételeket gyorsan megnéztünk a google-ba. Az egyik nagyon tetszett, éttermet is kerestünk hozzá a világhálón. Az élet azonban nagy forgatókönyvíró…
Mielőtt azonban a vacsorára térnénk. A koreaiak nagyon sokat isznak. Olvastam ezt a neten, de nem nagyon akartam elhinni. A kocsmák, pubok, kávézók kedden este is tele voltak. Nők, férfiak italoztak, majd egy mást támogatva – kézen fogva – lődörögtek hazafele. Furcsa látvány, néha nagyon meglepődünk…
Végül nem mentünk el abba az étterembe, amit kinéztünk, útközben egy söröző csirke lufi tántorított el tervünktől. Mindkettőt szeretjük, betértünk…
A tegnapi vicces élmény sem tántorított el taktikánktól: a szomszéd asztalt lessük. Az egyikre gusztusos étel kerül. Rámutatunk, olyant kérünk. Káposzta, valamilyen hús és a mi metéltünkre hajazó tészta van benne. Csípős. Nagyon finom.
Cass sört iszunk. Ez a helyi. Ádámnak először nem ízlett, de aztán rájött, hogy nem sokkal előtte fogat mosott, biztos az rontotta el az izét. Az este hátralévő része is arra enged következtetni, hogy nincs ezzel a sörrel semmi baj.
Kipróbáljuk a metrót. Itaewonba megyünk. Ez Szöul turisták által kedvelt szórakozó negyede. Elég későn érünk oda, de keddhez képest pörög az élet. Egy nagy sugárútról a hegyre felfele nyílnak a kis utcák, tele éttermekkel, pubokkal, diszkókkal. Van itt egy olyan utca is, ahol a nénik a kirakatba várják a vendégeket, és maradjunk annyiba, hogy nem szatócs boltjuk van. Ez utóbbi kuriózumot nem találjuk meg, igaz nem is kerestünk.
Bementünk viszont az egyik Diszkóba. Jackie Chen típusú figura kidobó. Annyira vicces, film élményeink jelennek meg. Kapcsolatba is kerültünk vele. Nagyon barátságosan, de ránkszólt, mert Ádám rákönyökölt a DJ pultra…
Én nem tudom, hogyha egy koreai eljönne és látná miként mulatok én, mit gondolna, de bevallom őszintén én a sok fiatal táncát, viselkedését látva úgy voltam vele, mindjárt kikapcsolom a Nintendót, és elmegyek aludni.
Azt nálunk egyébként a Seoul Puba kapcsolták ki, ha értik, mire gondolok. Itt egyébként Barack Obama-val való szimpatizálásom jeleként reggel hatkor felsegítettem egy amerikai katonát a mosdóban, aki nekidőlt a lengőajtónak…
Az első nap
Megérkeztünk. Ez az első, egyszavas mondat leginkább rokonoknak, barátoknak szól, mert abszolút nem működnek a telefonjaink és hát ugye facebookot nem olvas mindenki.
A repülőút legizgalmasabb része az volt, hogy ki kellett töltenünk egy papírt, amelyben beikszeltük, hogy van-e nálunk piton. Mivel már nem vagyunk kamaszok, idióta viccektől megkíméljük az olvasót. Maradjunk annyiban, hogy csak szeretnénk. :)
A repülőtéren kellemetlen meglepetés fogad. Nincs ember „Ádám és Gábor táblával”. Telefont keresünk, hogy felhívjuk a szállodát, ahova megyünk. Nincs telefonkártyánk. És innentől kezdve minden jóra fordul. Egy teljesen ismeretlen ember ajánlja fel, hogy ha koreai számot hívunk, tegyük meg nyugodtan a telefonjáról. Sikerrel járunk, a szoba rendben, csak a transzfer felejtődött el. Újabb segítség, ezúttal egy egyenruhás lép oda hozzánk: nyújtja telefonját, a túlvégén egy angolul beszélő diszpécserrel. A taxi előáll.
Mondom is Ádámnak, hogy „bameg” itt valami turpisság van. Az lesz a segítőkészség vége, hogy vennünk kell egy edénykészletet. Ő optimista, legalábbis azt mondja, hogy nyugi, nem Magyarországon vagyunk.
Edénykészlet nincs. Van viszont frankó szállásunk. Amit viszont csak három óra múlva foglalhatunk el. Gábor és Ádám ebédelni megy…
Rengeteg az étkezde. Igen ám, de fogalmunk sincs, hogy ha leülünk, mit fogunk csinálni. Senki nem beszél angolul és a bécsi szeletet sem hisszük, hogy értik. Végül abban maradunk, olyan helyre megyünk, ahol jó nagy képek vannak a kirakatban. (Az más kérdés, hogy fogalmunk sincs, mi van a képeken)
Végül jól választottunk, vagy itt minden nagyon finom. Még az étlapon is vannak fotók. Igaz, amikor rámutatunk, mit kérünk, a kiszolgáló hölgy kinevet, majd látja, hogy teljesen elvagyunk veszve, kézzel lábbal elmagyarázza, hogy az sok lesz. Ráhagyjuk. És milyen jól tettük…
Öt perc alatt megtelik az asztal minden földi jóval. Jön a nyers polip, szósz és nekiállunk sütni, keverni, enni. Mindenki rajtunk nevet. Az egész étterem minket néz, fogalmunk, sincs, mivel mit kell tenni. A szomszéd asztalról lesünk, ők ezen annyira nevetnek, hogy mi is röhögve fejezzük be az ebédet.
Fizetünk. Megint kellemes meglepetés. 1700 forint.
Már alig állunk a lábunkon. Ennek ellenére úgy tervezzük, alszunk két órát és megnézzük, mit tartogat számunkra Szöul. Ennek hét órája. Azóta nem bírtunk felkelni az ágyból. Talán majd most…
