Nem volt egyszerű, de megszerveztünk egy beszélgetést Szombathelyen, a Perint partján, illetve a Perintben lakó hódcsalád fejével, Hód Benjaminnal, aki csak erős unszolásra állt kötélnek, lévén, nem szokott hozzá ahhoz, hogy interjút adjon. Nem kérdezni szokták, inkább hurkokkal, puskákkal és mindenféle ördögi-emberi készséggel vadásszák őket, mint előzetes tárgyalásaink során kifejtette.
Ám, miután elmondtuk, hogy imázsának, így a családjának is jót tenne, ha megismerhetnénk indítékaikat, amelyek miatt ide, a város közelébe költöztek, kötélnek állt. Egy kidöntött fán ücsörgött a megbeszélt időben, zsenge ágacskát rágcsálgatott, és hellyel kínált maga mellett szabadkozva, hogy még nincsen készen egészen a vára, így oda nem hívhatott meg. De megnyugtattam, hogy itt is jó.
Megkínált egy ágacskával, amit tiszteletlenség lett volna nem elfogadni, így együtt rágcsálgattunk a beszélgetés alatt, a víz csobogott, és a város zaja olyan messzinek tűnt, hogy ugyan egyből világos volt, hódként miért szeretett bele ebbe a helybe, mégis meg kellett kérdezni, honnan jött, miért pont ide, és meddig tervez maradni.
Nem sokat tud maga rólunk hódokról, ugye... – kezdte kérdéssel a választ, és feltételezését helyben hagyva kezdett mesélni.
Nem véletlenül adtam magának azt az ágacskát, azt szerettem volna, ha megérzi, milyen különösen kellemes zamata van itt a maguk vidékén a fák kérgének és hajtásainak, amit sem én, sem a családom nem tapasztaltunk már nagyon régóta. Még annak idején a kanadai nagybácsim érkezett látogatóba hozzánk, és hozott ajándékba pár tengeren túli hajtást, és azokat ízelgetve gondoltuk azt, ilyen máshol nem teremhet, csak az ősi, vad földön. És mégis, lám, itt is van.
Hogyan fedezte fel?
Híreket hallottunk távoli rokonoktól, hogy valahol errefelé van ilyesmi, senki nem tudta, pontosan hol, csak azt, hogy van. Két hónappal ezelőtt gondoltam, hogy nekilátok fölkeresni a mesebeli paradicsomot, elbúcsúztam drága Jolánomtól, a kicsiktől, és elindultam. Most pedig itt vagyunk. Ahogyan megéreztem ezt az ízt, hoztam a családot is. Mint látja, épp építkezünk.
Azért kértem ezt a beszélgetést, mert az emberek megrémültek a kidöntött fákat látva, hogy átalakítják a vidéket, mi lesz itt, gondolják. Félnek az ismeretlentől.
Nézze, ez csak egy egészen apró, és mindenképpen szükséges építkezés, mert nagyon alacsony ennek a pataknak a vize, amit maguk Perintnek hívnak. Ha lakni akarunk, egy kicsit meg kell duzzasztani, nem nagy ügy.
De ezek a kidöntött fák...
Színtiszta mérnöki munka. Mi, hódok nem okozunk szükségtelen kárt a természetben, tőlünk még nem változik meg a bolygó klímája, míg ez magukról nem mondható el. Kinek is kellene megróni a másikat? Megjegyezném, hogy maguk miatt kellett az őseinknek elköltözni is erről a vidékről. Maga már nem fiatal, biztosan emlékszik arra, amikor a maguk takarógyárnak nevezett üzeme a patakba eregette a szennyvizét, hol zöld, hol piros volt annak idején, ami nem nagy baj, mert mi, hódok is szeretjük a színeket. Na de olyan vízben élni? Maga sem gondolná komolyan.
Honnan tud erről?
A Hódok Szent Könyve tartalmazza, kötelező olvasmány minden hódgyereknek, hogy tudják, őseik mennyi szenvedésen mentek keresztül, és ezért becsüljék meg a mostani jó sorukat. Főleg ezt a zamatos fát, amit hál' istennek megtaláltam, egyből éreztem, hogy itt lehetek otthon és itt lehetek boldog a családdal.
Úgy hírlik, az Abért-tóban is élnek rokonai.
Jolánkám unokatestvére a kicsinyekkel. Karácsonyra jönnek hozzánk látogatóba, arra készen kell lenni a várnak, no és más oka is van. Gyarapszik a család, ikreket várunk.
Gratulálok.
Köszönöm.
Az emberek elszoktak mégis a hódokkal való együttéléstől, mekkora tavat tervez ide?
Aprócskát, nem zavarunk mi senkit. Sőt jöhetnek ide nyáron strandolni, még belépti díjat sem szedünk. Mert azt is tudom - erre talán már maga sem emlékszik -, hogy épp itt, a Perinten volt ilyen duzzasztott strandjuk maguknak valaha. Lám, mire nem jó a Hódok Szent Könyve. És akkor megkérdem magától: ha az jó volt, ez miért nem lesz az?
Erre én nem tudok felelni.
Na látja, és a többiek sem. Bebújnak a városaikba, és azt is elfelejtik – velünk ellentétben –, honnan jöttek. Megkérdezném magától, hogy tudja-e, mivégre van a világon, de az már túl messzire vinne.
Filozofáljunk!?
Csodálkozom, hogy csodálkozik. Úgy véli elég helytelenül, hogy mi, hódok képtelenek vagyunk az elvont gondolkodásra, de amint építményeink és azok mesteri tervezése mutatja, ez egyáltalán nincs így. Jó volna, ha alaposabban megismernének, még mielőtt izgalomba jönnek, hogy egy hód megrágott egy fát. Persze, hogy megrágja, erre született, ha magasabb szempontból nézzük, erre teremtette őt az úr. Magukat is csak teremtette valamire, nem?
Hát, ez már több ezer éves vita és gondolkodás tárgya.
Na látja. Mi legalább tudjuk. Ezért nyugtassa meg embertársait, nem akarunk mi semmi rosszat, csak békében élni, s lehetőleg egymás mellett. És most menjen. Vigye magával ezt az ágacskát, s ha ránéz, akkor mindez eszébe fog jutni.
Így jöttem el, és ő hosszan integetett a lapos farkával.
