Vízilabda: ez a realitás, de ne legyünk elégedettek
Nem volt olyan régen, amikor a férfi vízilabda együttes „aranyos” reményekkel indulhatott el egy olimpiai tornán. A Kemény-érának ez volt az egyik öröksége, megtanultunk és tudtunk is esélyeshez méltóan szerepelni. (Sydney 2000, Athén 2004, Peking 2008) Rio előtt már igencsak csendesek voltak azok a szirénhangok, miszerint csak a dobogó legfelső fokával lehetünk elégedettek. Jóllehet valahol mindenki titkon reménykedett egy kiemelkedő sikerben, esélyesnek semmiképp sem számítottunk.
A brazil metropoliszban éppen ugyanaz az a négy csapat került a legjobb négy közé, mint azt megelőzően Londonban: Szerbia, Horvátország, Montenegró és Olaszország. A mostani játékokon a Benedek Tibor által pallérozott gárda a pontszerző ötödik helyre futott be. Noha veretlenül végzett az első négy mögött, egyetlen igazán combos ellenfelét sem tudta felülmúlni. A fontosabb mérkőzéseken nem volt képes különbséget jelenteni. A brazilok, a japánok és a görögök leiskolázása ma már nem ér olimpiai érmet.
A hölgyekkel sem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Ha kiemeljük a más univerzumban pólózó amerikaiakat, akkor a közvetlen riválisokkal szembeni sikeres helytállás elvárható lett volna. Pár másodpercen és néhány ötméteresen múlott többek között. A női csapat sem mondhat magáénak tehát kirakatszereplést.
A korábban gyakran csak „Balkán-bajnokságnak” gúnyolt férfi és női vízilabdatorna most már komoly kihívásnak számít bárki számára, elég ha csak arra gondolunk milyen óriás potenciális merítési lehetősége van néhány ebben a sportágban dinamikusan fejlődő országnak. Komoly felelősség hárul az utánpótlás-nevelésre az elkövetkezendő években, ha szeretnék újra olyan eredményesen szerepelni, mint az ezredfordulót követő tíz esztendőben. Nem kudarc, de kijózanító realitás az olimpiai szereplésünk.
Hosszú Katinka megmentette a magyar úszósport becsületét
Nem kellett ahhoz Nobel-díjas fizikusnak lenni, hogy az éremhalmozó sikerkovács sportágak közé az úszást jelöljük előkelő helyre. A magyar úszósport nívója nemzetközileg elismert, története során hemzsegett a klasszisoktól. Rióban három aranyat, két ezüstöt és két bronzot szerezve az úszás éremtábla előkelő harmadik helyén zártunk. Kellett ehhez persze az is, hogy az amerikaiak ismét hihetetlenül erősen szerepeltek, gyakorlatilag letarolták a teljes mezőnyt. (Az Egyesült Államok végül 33 érmet begyűjtve, 16 aranyat, 8 ezüstöt, és 9 bronzot szerezett úszásban). Ebben a sportágban Kína és Franciaország alulszerepelt a londoni játékokhoz képest, így fel tudtunk kúszni a dobogóra.
Némiképp árnyalja a képet, hogy egy ember egyedülálló teljesítménye repítette a magyar úszócsapatot. Megszerzett érmeinkből három arany és egy ezüst köthető Hosszú Katinka nevéhez. Korszakos zseninkről tudjuk, hogy összerúgta a port a honi úszószövetséggel és a tőlük függetlenül készült a megmérettetésekre. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy a maradék 1 ezüsttel és 2 bronzzal hol állna a magyar csapat Hosszú Katinka nélkül, akkor már korántsem lenne ilyen fényes a bizonyítvány.
Kozák Danuta igazi klasszis, de gödörben a kenusok
Hagyományosan vérmes reményeink lehetnek szinte minden olimpia előtt kajakban és kenuban egyaránt, még akkor is, ha az elmúlt időszakokban iszonyatosan sokat fejlődött a sportág. Ma már egyértelmű magyar dominanciáról aligha beszélhetünk, de kétségtelenül mindig ott vagyunk az sportágra vonatkozó éremtáblázat első harmadában. Storcz Botond, a magyar kajak-kenu válogatott vezetőedzője saját elmondása szerint is megközelítőleg két aranyat és öt dobogós helyezést várt a kiutazó magyar csapattól. Londonban három arany, két ezüst és egy bronz született, valamennyi érem a kajak versenyszámokban.
Legutóbb nyolc éve Vajda Attila révén sikerült kenuban felállni a dobogóra. Vajda férfi kenu egyes 1000 m-en elért sikere után nem igazán tudunk hozzászagolni ezekhez a versenyszámokhoz.
Különös vihart kavart közvetlenül Rio előtt a férfi szakágat megrázó máig elég homályos doppingügy is, ezért igazán csak a legoptimistábbak bíztak az erősebbik nem sikeres szereplésében. A magyar delegáció végül három aranyéremmel zárt, mindhárom a női kajakos szakág érdemeit dicséri és mindháromban elévülhetetlen szerepe van Kozák Danutának. Immáron ötszörös olimpiai bajnok sportolónk jelentősen hozzájárult a magyar csapat sikeres szerepléséhez. Csakúgy, mint Hosszú Katinka az úszás esetében, itt is egy klasszisunk szerepvállalása bizonyult döntő tényezőnek. A mezőnyben a németek mögött a második helyet szereztük meg a sportági éremtáblán.
Intő jel azonban a jövőre nézve a férfiak vesszőfutása és kenu-sport két olimpián tartó eredménytelensége is.
Atlétika: örülnünk kell az egyetlen bronznak
Népszerűségben kevés sportág übereli az atlétikát, nem volt ez másképp a Rióban rendezett ötkarikás játékokon sem. Igaz, a brazilok jóval nagyobb mennyiségű jegyértékesítést ígértek. A vártnál kevesebben látogatták „a sportok királynőjének” eseményeit. Egyrészt az ismert okok miatt (zika-vírus, közbiztonság, közlekedés, vízfertőzés, belpolitikai nehézségek), másfelől pedig a szponzoroknak biztosított helyek sem voltak feltöltve. Mindezek ellenére a nagyobb sztárok fellépéseinél azért jelentős nézőszám sereglett össze.
Mármint a külföldi sztárok esetében, merthogy igazi klasszis atlétánk sajnos nem volt a mezőnyben. Illetve több remek sportolónk kijutott, ám ismerve az előzményeket reális győzelmi esélyekkel aligha számolhattunk.
Pars Krisztián címvédésében lehetett halványan reménykedni, bár aki kint volt a Gyulai Memorialon azért érezhette, hogy kiváló sportolónk messze került a londoni formájától. Az idei felkészülést állandó sérülések is hátráltatták, ennek tükrében a kalapácsvetésben megszerzett 7. hely szegről-végről kisebbfajta bravúrnak mondható.
Szintúgy bravúrnak számít Márton Anita szereplése is, 19,87 méteres új országos csúccsal súlylökésben felállhatott a dobogóra. Anita bronza az egyetlen atlétikában szerzett érmünk. Őszintén szólva nem túl sok.
Országos csúcstartónk Baji Balázs vágtájában volt még némi kalória 110 méter gáton, azonban Eb-ezüstérmesünknek a döntőbe nem sikerült bekerülnie. Ebben a futószámban (is) egy olimpia győzelem már más kávéház. Tudjuk ezt régóta.
Eltűnőben lévő magyar olimpiai sikersportok
Ha léteznek sportágak, ahol az eredményeinket terített betlinek lehetne titulálni, az egyértelműen a cselgáncs és a birkózás. Mindkettő szakág érem és kiemelkedő szereplés nélkül zárt és erre nem mostanság volt példa. Hol van már az az idő, amikor Ungvári Miklós Londonban zseniális szerepléssel ezüstérmet jegyzett, vagy amikor Athénban Majoros István férfi kötöttfogásban elért sikerét ünnepelhettük.
A szolid „performansz” hátterében sokan a sportdiplomáciai tevékenység gyengeségét és azon keresztül a számunkra kedvezőtlen bírói ítéleteket vélik felfedezni. Reálisan nézve persze, ez sportszakmailag sem kiemelkedő eredmény. Nagy kérdés, hogy Tokióban milyen szereplés várható, mert sajnos a tendenciák nem túl kedvezőek.
Rióban két ökölvívónk képviseltette magát: Bacskai Balázs váltósúlyban, Harcsa Zoltán pedig középsúlyban. Egyikük sem jutott túl messzire, noha becsülettel küzdöttek és jóval esélyesebb ellenfelektől szenvedtek verességet. Manapság már a kvótaszerzés is kisebbfajta bravúrnak minősül, pedig kevesen tudják, hogy ebben a sportágban korábban rendkívül sikeres volt a magyar küldöttség. Érmet legutoljára tizenhat éve, Erdei Zsolt révén szereztünk.
Hasonló mélyrepülés mutatkozik a tornasport területén is. Idén nemhogy érmet, de még döntőbe jutó versenyzőt sem remélhettünk. Öttusában már Londonban is csak egy bronz jutott, Rióban még a hasonló szereplés sem jött össze. Ugyancsak nem reménykedhettünk súlyemelésben, kézilabdában pedig már a kvalifikáció sem sikerült.
Igazán megfelelően az úszás és a kajak-kenu mellett a vívás teljesített a maga két aranyával, egy ezüstjével és az egy bronzával (arany: Szász Emese női egyéni párbajtőr, Szilágyi Áron férfi egyéni kard). Az érmeket kvázi a szokásosnál jóval kevesebb sportág szállította.
Legyünk mégis elégedettek?
Ha csak önmagában nézzük a mieink szereplését, akkor joggal dagadhat a mellkasunk. Egy gyorsan fejlődő világban, hagyományosan nemzeti büszkeségnek számító versengésben, és az egyre több indulót tekintve nyolc aranyérem egy kis és szerény gazdasági potenciállal rendelkező országtól impozánsnak tekinthető.
Joggal lehetünk büszkék érmet szerző sportolóinkra, és azokra is, akik saját magukhoz képest megfelelő teljesítmény nyújtottak. Ugyanakkor érezhető válságjelenségek is vannak: süllyesztőben egynémely korábbi sikersportág, szűkül az utánpótlásbázis, számos helyen mindennapos az alulfinanszírozottság, nem biztosított a megfelelő infrastruktúra, szerény az egyesületek támogatása. Néhány sikeres sportolónk azonban feledtetni tudta a problémákat. Legalábbis egyelőre.
