Lezárt utcák, kordonok, kivetítők, kamerák, drón, tömeg, skandálás. Minden egyben volt, amikor begördült ma este Budapesten a Hősök terére a fehér busz, amiből kiléptek a fehér inges futballforradalmárok.
Az igazán látványos ugyan az lett volna, ha a Sziget fesztivál példájából okulva a népi massza közepén lett volna egy üresen hagyott, lekerített egyenes sáv, ahol végigjöttek volna az aranylábú legények, fájásig pacsizva a tenyereiket és megszeppenve fogadva a puszikat, de ez most nem volt, hátulról jöttek, mint az érinthetetlen popsztárok (igaz, ez a szerep valójában a lehető legtávolabb áll tőlük), viszont ez senkit nem fogott vissza abban, hogy kinyilvánítsa életének csillogó remények által paprikázott örömét.
Kovács Kokó István exbokszoló kvázi névsorolvasást tartva, a közönséggel szólította egyébként a színpadra a csapatot Király Gáborral és a védőktől kezdve a középpályán át a támadósorig ( ezt viszont valószínűleg nem fogja tudni überelni). Majd a csapatkapitánynak szegezte a kérdést: értesültetek-e arról, hogy mit tettetek itthon az emberekkel? Dzsudzsák Balázs erre annyit mondott:
"Először is, nélkületek ez nem jött volna össze, nem lehetünk eléggé hálásak. És örülünk, hogy a futballunkkal sikerült összekovácsolni a nemzetet"
Fel sem fogták még, mit hajtottak végre, tette hozzá, de azt nagyon remélik, hogy ez a pozitív energia átragad az országra.
Valószínűleg tényleg nem fogták még fel, hiszen akkor nem beszélt volna az energiaragadásról feltételes módban.
Közben alig kaptuk fel a fejünket, már a színpadon állt Náksi Attila és talán az eredeti Betty Love, akik együtt Soho Partyként még a 90-es évek közepén hintették bele a magyar diszkókba az Éjjel Soha Nem Érhet Véget című opuszt, és valószínűleg soha az életben nem vettek volna mérget rá, hogy egyszer ennek a másodvirágzásából még jogdíjakat fognak kifacsarni. Inkább nem is számoljuk össze, hogy ezen a hétfő estén ez hányszor zendült fel, cserébe viszont mutatunk egy alternatívát szintén ugyanannak a korszaknak a popzenéjéből, mert ezekben a kánikulai napokban ez is eléggé ül szerintünk a nemzeti trikolórhoz:
Bernd Storck aztán arról beszélt a rá jellemző odaszúrós komolysággal, hogy a jövő csapata áll mögötte, előttük viszont egy újabb feladat, a vébé-selejtező áll, és reméli, hogy ugyanazt a támogatást megkapják a szurkolóktól, mint amit eddig.
És persze nem lehetett kihagyni Király Gábor megszólaltatását sem, aki hivatalosan perpillanat a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság legjobb hálóőre a teljesítménye alapján. Kokó nekiszegezte a legnehezebb kérdést, miszerint látjuk-e még sokszor a szürke mackót a válogatott kapujában, amire Király a pontos válaszadást kikerülve óvatosan annyit felelt:
"vannak elképzeléseim, de egyelőre szeretném élvezni a szituációt."
A fiúkat nem nyúzták tovább sokáig, nagyon helyesen, hiszen ők is rendelkeznek családdal, a piros-fehér-zöld tömeg még tapsolt és örült egy ideig, a nyakakba ültetett feltörekvő generációk hosszútávú memóriájába pedig alighanem beleégett az élmény, milyen az, amikor csont nélkül vidám körülötte mindenki. És talán labdába is fognak rúgni ennek örömére.
