Egy héttel ezelőtt írtuk meg, hogy több olvasónk is panaszkodik az Ady téri buszpályaudvaron uralkodó helyzetekre. Részeg hajléktalanokról, rendbontó fiatalokról és nyitvatartási időben kulcsra zárt váróról írnak.
Múlt héten több estét is eltöltöttünk a pályaudvaron. Beültünk a váróterembe, kiültünk a padokra, sétálgattunk fel-alá és figyeltünk.
Mindenekelőtt a kávégépet próbáltuk ki. Biztos sok utas használja azt nap mint nap, a beépüléshez és az átszellemüléshez tehát elengedhetetlen kellék.
A gép nem adott keverőpálcát a kávéhoz, ami pedig az ízét illeti; mintha a legolcsóbb instant kávépor lenne felöntve langyos vízzel, ráadásul a lehető legspórolósabb arányban. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, ezután a kávé után megértem az utasok frusztrációját.
A váróban csak mi ültünk, de kint se várakoztak sokkal többen. Az egyetlen mozgalmas jelenség két kamasz srác volt, akik elektromos rollerrel korzóztak fel-alá a várószigetek között.
Tíz óra körül kezdtek el beszállingózni az utasok, jellemzően munkások, akik az utolsó járattal mennek haza, és fiatalok, akik vagy a késői órákban végeztek az edzéssel, különórával, vagy szabadabban definiálják a hétköznap és hétvége fogalmát.
De hiába az egyre több utas, mindenki egyedül, vagy másodmagával csöndesen várta buszát, a hangulatot határozottan a buszsofőrök dominálták.
Az utolsó járatok sofőrjein látszott, hogy közel már a munkanap vége. Járműveiken söprögettek, kiöntötték a felmosóvizet az aszfaltra, még utoljára összeverődtek, hogy beszélgessenek egy jóízűt, mielőtt mindenki elindul utolsó körére.
Szerettem volna kipróbálni a pályaudvar nyilvános wc-jét, de nem sikerült. Érmebedobó automata engedne be, de csak 100 forintos érmét fogad el. Hiába volt nálam két darab 50 forintos, a wc állapotát a képzeletre kell bíznom.
Habár csendben és nyugalomban telt az idő, az utasok számának növekedésével egyre feltűnőbbé vált, hogy senkit nem érdekel a dohányzást tiltó tábla. A még mindig nyitva álló újságos-szendvicses bódé előtt, a váró ajtajában, a tető alatt szakadatlanul gomolygott a cigarettafüst.
Tíz után kicsivel két dolog is megtörte a csöndet. Pár idős úr egy okostelefonon elkezdett meccset nézni, ami krimó hangulatot kölcsönzött a pályaudvarnak, egy csapat ifjú legény pedig kerékpárokon érkezve kezdte meg a hangos társalgást.
Mint kiderült, egy utolsó járatra váró barátjuktól jöttek elbúcsúzni. Érzékeltem, hogy több jámbor utas is megszeppent a hangos fiatalok megjelenésétől, de én ezt személy szerint fölöslegesnek éreztem. A srácok csak magukat szórakoztatták, a hangos beszélgetésen kívül semmilyen más módon nem zavarták a többi várakozót.
Mikor átmenetileg kiürült a buszmegállók első sora, rögtönzött biciklis gyorsasági versenyt rendeztek egymás közt. Aztán barátjuk felszállt a buszra, ők elillantak, s ezzel együtt az Ady téri pályaudvar is életre kelt.
Az utolsó 10 perc a tucatnyi autóbusz morajlásától, a nyúzott macska hangjára emlékeztető tolatást jelző sípolástól és az utasok búcsúzkodásaitól volt hangos. Egy szempillantás alatt kiürült a pályaudvar, mi pedig magunk maradtunk a biztonsági őr társaságában, aki komótosan kulcsra zárta a váróterem ajtaját, majd eltűnt a személyzeti folyosón.
Semmi olyat nem tapasztaltam, amit egy átlagos buszpályaudvaron ne tapasztalnék. Nem kétlem, hogy időnként sokkal problémásabb arcok is megfordulnak itt, mint a bicikliversenyző fiatalok, de hol nem? Egy hét megfigyelés után ki merem jelenteni, hogy az Ady tér nem egy gettó, csupán egy vidéki buszpályaudvar, annak minden kellemetlen és bájos velejárójával együtt.