Emlékeztek még a házunk előtti kisfákra? A végtelennek tűnő történet utolsó epizódját tavaly decemberben osztottam meg veletek.
Annyira lehangoló a sztori, hogy nagy kedvem nincs írnom róla.
Szóval megint, isten tudja hányadszorra, kiszáradtak a ház előtti, frissen ültetett kisfák.
Ha nekünk számít, hogy ne száradjanak ki a fák, hogy árnyas legyen az utca, hogy a lombok tompítsák a házfalunk forróságát, ha azt akarunk, hogy változzon valami, bizony nekünk kell felemelnünk az a vödröt, és belecsorgatnunk a vizet abba a szép sárga, közbeszerzéssel vásárolt állami csőbe.
Erre a fenti következtetésre jutottam egy évvel ezelőtt, és komolyan is gondoltam.Csak hát nem is olyan egyszerű ez, barátaim.
Bevallom töredelmesen, amikor este nyolckor vagy kilenckor hazaestem, már nem mindig volt ott a figyelmem a kisfákon, önző módon örültem, ha kicsit megpihenhettem, olvasgathattam, szekrényt tákolgathattam a pincében.
A fák láthatóan sokáig jól voltak.
Egy nagy nyári hőhullám után vettem észre, hogy gyors száradásnak indultak.
A nyár végén már szükséghelyzetet konstatáltam, és minden este vödörszám hordtam a vizet azokba a sárga csövekbe.
A cikk még nem ért véget, a folytatást ide kattintva olvashatja.
