Miért írsz meséket? Nem tudsz felnőni, menekülsz a felnőttkor unalmas valósága elől? Vagy éppen nevelési célzat vezérel?
Dehogy. Egyszerűen jólesik a sunyi, ostoba, gátlástalan, gyűlölködő világ elől elmenekülni egy másfajta irracionalitásba, amit mesének nevezünk. Nem vagyok ezzel egyedül. Riporterként sokat utazom olyan helyekre, ahol a nyomor az úr. Amikor az ukrán határ menti falvakban jártam, ahol ásott gödrökbe bújva figyelik a fináncot a cigarettacsempészekből élő szegény emberek, sok mesét hallottam. De akkor is, amikor a Bács-Kiskun megyei tanyavilágban beszélgettem magányos emberekkel. Vagy amikor a falu harangozója, a majdnem százéves Veronka néni a lekvárfőző üstje mellett elmagyarázta nekem, hogyan kell harangzúgással elűzni a felhőket. A szegény emberek képzeletében hol a helyi földeken sétáló Jézus, hol a lidércek, az ufók, vagy a megszépült múlt jön elő, miközben a valóságban a nincs, a nélkülözés az osztályrészük. Ha keresni akarsz egy jobb világot, gyakran mesélsz magadnak egyet.
A mesédben egy idő után minden rendben lesz, kisimulnak a valós világ ráncai. Miként látod mindezt a saját életedben, környezetedben, lakóhelyeden? Minden elveszett volna az életünkből, ami szép, nemes és szolidáris?
Nem lehet felvarrni a világ ráncait. Talán csak a mesében. A Zozi mindig hazajön című könyvem Tominak, a kisfiúnak a szemszögéből mutatja be egy ház életét, ahol Gréti néni, ha migrénje van, folyton angolul beszél, Pali bácsi beszélni tanítja a pálmáját, a teszkós eladólánynak, Vivinek meg van egy sárkánya. Igaz, a karjára van tetoválva, de Tomi képzeletében sok mindenre képes. Ez már a harmadik gyerekeknek szóló könyvem. Az első verseiből kórusmű készült, amit a Debreceni Nemzetközi Kórusfesztiválon adtak elő, a második könyvből meg színdarab. De visszatérve Zoziék történetére: a ház lakói segítenek egymásnak, ha kell, mindenki együtt keresi Tomi elveszett alvós zokniját, és közösen segítik le Ribizlit, a tériszonyos macskát a tetőről. A valóságban a bérházunkban is él egy nyugdíjas pár, Józsi és Juci, akik folyton segítenek nekünk, figyelnek ránk. Házasságunk napján, amikor hazaértünk a hajnali mulatságból, díszbe öltöztették nekünk az egész gangot. Az alattunk élő néni meg befogadta a kidobásra ítélt, megsárgult pálmánkat, meggyógyította őt, és azóta „láthatásom van”, rendszeresen meg kell látogatnom őket, hogy megmutassa; férjével együtt mennyire vigyáznak a növényemre. Mondom nekik, az a pálma már az övék, de ők ragaszkodnak hozzá, hogy ez nem így van. Szóval rá lehetne írni az országra: nyomokban szolidaritást is tartalmazhat.
Ha mindezt a napi politikára, főleg a Kárpát-medence történéseire vetítjük, mennyire látod mesébe illőnek vagy éppen tragikusnak a helyzetet?
Nincs jó mentális állapotban az ország: a parlamenttől a falusi önkormányzatokig mindenhol csaló nepperek, gátlástalan nyomulók, Csák Máték adják a viselkedési mintát, betört orrok, kisiklott életek, nyomorúság, düh és frusztráció marad utánuk. Ez már nem a móriczi világ. Ez annál sötétebb, nyomorultabb. És nincsen egy ember sem, aki megmutatná a kiutat, akinek lenne valamirevaló gondolata Magyarországról, nincs itt a fehérek közt egy európai. Ugyan vannak divatos megmondó-embereink, de ők konjunktúralovagok, akik hol ezt, hol azt mondják, mikor mire van igény, és mivel ezt határozottan, ellentmondást nem tűrően teszik, mindenki ájultan hallgatja őket. Írtam egy felnőtteknek szóló regényt. A Tiszatáj idén decemberben közöl majd belőle egy részletet. Disztópia, egy, a környezetétől és még önmagától is szeparált világban tévelygő fiatalemberről szól. A történetnek, és ennek a kornak is a hetvenes évek Sex Pistols-os punk jelszava lehetne a mottója: no future. Azaz: nincs jövő!
A 168 Óránál dolgozol, amit ha a buta kategorizálásnál maradunk, baloldali lapként aposztrofálhatnánk. Miként látod a baloldal vagy az ellenzék jövőjét?
Pusztulásra vannak ítélve. Azoknak a politikai erőknek, amelyek ma baloldalinak vagy liberálisnak mondják magukat, egyetlen céljuk van csak: Orbán rohadt rendszerének megdöntése. De azt nem tudják, mi lesz utána. Bevezetnék az alapjövedelmet? Ennyire telik? Hol az innováció? Hol a gondolat? Beültetjük az embereinket a megfelelő pozíciókba, oszt jó napot? Mitől lesz ez egy szolidáris, fejlődő, európai ország? És hogyan tud eközben büszke lenni önmagára, hagyományaira? Nincsenek értelmes válaszok. Csak hablatyolás van.
A 2016 végi fénytörésben úgy látszik, mintha nem is létezne baloldal vagy ellenzék, úgy kommunikálnak a vezetőik, mintha a Lendvay utcából kapnák a fizetésüket, egyértelműen részei a rendszernek.
Az ellenzéki politikusok nemcsak saját pártjaikon belül fogják egymást, hanem egy részük a Fidesztől is kaphatott béklyókat a lábára. Fennmaradásukból csak a kormánypárt profitál, nem az ellenzéki szavazótábor. De vannak köztük jóravaló emberek is, csak ők az árnyékból, a harmadik vonalból nem tudnak előre lépni.
Tölgyessy Péter minapi interjújában mégis arra hívja fel a figyelmet, hogy Orbánék vége zajos rendszerváltással járhat. Mit gondolsz erről?
Divatos nézet, évek óta ezt hallom. Ám amíg nem alakul ki egy versenyképes világ- és jövőkép a hedonizmus mozgatta hazug fideszes rendszerrel szemben, itt egy árva gyufaszál sem lobban el.
Sokan párhuzamot vonnak már egy ideje a modern politikai történések és a Kádár-korszak között. Miben látod a hasonlóságokat és különbözőségeket?
A Kádár-korszak vigyázott arra, hogy valami kevéske azért mindenkinek jusson: hétvégi ház, autó, telek, lakótelepi lakás. Ha nem lázadtál, nem kellett tartanod attól, hogy elveszik valamidet, biztonságban érezhetted magad. A mostani rendszerben viszont - akár hű vagy hozzá, akár nem - folyton attól kell félned, mikor kerül rád a sor, mikor vesznek el tőled valamit, mikor falják fel a céged, veszik el a pénzed, a megtakarításod, az állásod, mikor szólnak bele a szokásaidba, a barátságaidba, a hitedbe. Tőlük senki sincs biztonságban. Az előbb beszéltem arról, milyen depressziós korban élünk. Ebben hasonlít a két időszak. Egy demokratikus vargabetűvel visszatértünk egy bomló, ugyanakkor örökkévalónak tűnő világ reménytelen díszletei közé.
Újságíró vagy jó ideje, mit szólsz a Népszabadság hirtelen "bezárásának" ügyéhez? Ez a hatalom végső elszemtelenedése sajtó- és szólásszabadság-ügyben?
Ebben az ügyben élesebben látszik a rendszer működése: először véresre ver, aztán le is köp, ha segítségért kiáltasz, a világ előtt ártatlan képpel széttárja a kezét, és cinikusan mosolyog. Szimbolikus, hogy a népszabisok most a Fedél nélkül című homleszeket segítő újságban publikálják az írásaikat: az egzisztenciális és az intellektuális hajléktalanság összekapcsolódik.
S ha már a sajtót és Kádár-rendszert említettük: korábban Szombathelyen éltél, írtál újságot, illetve a korábbi rendszert nemcsak Tér-kép-publicistaként és new wave-zenekar-énekesként is megtapasztaltad. Milyen emlékeket őrzöl a városról, a vidékről, a tájról, a Derkóról, a korszakról, a múltról?
Egyszer megírtam, hogy emlékeimben mennyire opálos színei vannak annak az időnek. Talán mert depressziós voltam: reggel, délben, este. Na jó, persze, túlzok. Gyerekként klassz volt szánkózni az Emlékműnél, korcsolyázni a tófürdő befagyott vizén, indiánnak lenni a gyakorló iskola udvarán, vagy a kórház melletti napközis táborban, gimisként karatézni, zenekarosdizni, dohos pincékben próbálni, koncertezni. És ott voltak a barátok, a haverok: Holdosi József író diákszínpadára jártam mások mellett Tillával, aki most a helyi színház színésze, a totalcaros Winkler mutatott be a Tér-képeseknek: a mai Vas Népés Halmágyi Miklósnak, Fodor Sanyinak, meg hát Józing Antival és veled megcsináltuk az Év zenekart, az Anima elődjét, nem igaz?
