A hatvanas években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ. Apámmal az állomásra menvén sokszor tértünk be ide, és a kocsma is más gyerekmagasságból, amikor a dölleszkedő készségek alsó része az ember feje magasságában van, midőn szopja a málnát, amit a csapnál kevertek szódából és sötétveres elegyből, hogy habzott, és valami különös okból kifolyólag mégis málna íze volt ultrával elegyeset. A padló kőből volt és hűvös, a belső teremben pedig olajos fa, ahová soha nem ment be az ember gyerekként, csak ide, a külső dülleszkedőig jutott, és valami különös egyöntetű morgássá elegyedett a komoly férfiak hangja, poharak csörögtek, és szúrt a füst.
Méltóságteljes, férfias hely volt a Dongó az állomás felé haladva, afelé az állomás felé, ahol 424-esek másfajta füstök szagával vitték utakra az embert, míg viszont a Dongóban belső utazások indultak ismeretlen szabadságok felé, mert a rendszer gondoskodott arról, hogy a munkásosztály a paradicsomba menjen, ha csak kemikáliákkal is. A gőzt ki kellett engedni, de, mondom, a kő hűvös volt, a levegő szúrós, füsttel teli, és nem voltak színek, fekete-fehér filmen pergett az élet, ami mára megfakult és sárgult, perceg a film, ahogyan forog egyre halványabban. Intézmény volt a Dongó, a feledés és emlékezés temploma, ahogyan évekkel később, de még mindig nagyon régen, amikor az ember újságot hordott ebben a körzetben, a könyöklő pedig már nem az orráig ért.
A szocialista társadalmi egyenlőség, a kilátástalanság nyomora volt, ami eggyé forrasztotta a kocsma népét főszerkesztőtől segédmunkásig, a dölleszkedés rítusa, a fröccs, sör-cseresznye kombó. Főszerkesztő úr, akinek hordta az ember az általa előállított újságot, itt itta magát merevre naponta, s itt fenyegetőzött soha nem is volt hatalmával, midőn az újságkihordótól megkérdezte, tudja-e, ki ő, s egyben azt is tudja-e, mennyit is tudna ártani neki, ha akarna, de nem tudott. Rendszerint elveszítette az önkontrollját, beesett a dölleszkedő alá, és ott végzett úszó mozdulatokat a kövön. Az újságos fiú fölnyalábolta hazavitte, beállította az ajtóba és nem várta meg az elgyötört arcú feleség ajtónyitását, mert mindenkinek csakis magára tartozik a külön bejáratú nyomora.
Máskor, már a gyerekkorral ellentétben az olajos padlójú belső helységig is eljutva, „A bíró előtt” és „Az ő nótája” című képek alatt a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok tisztjei is odaültek az asztalhoz, és mindent el akartak adni, hogy tudjanak inni, a Dongó távoli sztyeppék fiainak szomját oltotta. A rendőrök pedig, a drága rendőrök az embert nyektették, hogy miért zaklatja a szovjet elvtársakat, mert már akkor sem értettek semmit a világból. Így lehetett az is, hogy amikor az ember a buddhizmusról tartott előadást a Dongóban – és remélem érezzük ebben a felemelő iróniát –, s azt fejtegette, hogy ebben a vallásban a legkevesebb a transzcendencia, egy III/III-as elvtárs is odahúzta a székét.
Odahúzta, és előadást kért a transzcendensről, mert ez a szó biztosan jól mutatott a jelentésében, és így keveredett a Dongóban a profán és a misztikus, a létező szocializmus és a nem létező túlvilág. Így volt minden ott, s mintha arra járt volna Bereményi Cseh Tamással a hóna alatt. Irén ült a kasszában vagy állt a csapban, hogy tanúja legyen, ahogyan az emberek kiisszák az életüket a poharakból, és egyben sugárban okádják vissza a kőre azt, hogy aztán tavasszal szédülten essenek ki az utcára, ahol lilán virágoztak a tulipánfák, amelyek ma még tán megvannak, de a Dongó már nincsen sehol. Egy ilyen Dongónak nem is lenne helye ebben a világban, ide nem lehetne okostelefonnal belépni, csak munkásgatyában és zsírpapírba csomagolt szendviccsel. De meghalt ez is.
