Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Boldogult úrfikorunkban (22.) - A táviratkihordó

Akkoriban randit is úgy szervezett az ember, mint Svejk, aki Vodickát hívta a Kehelybe a háború után hétfőn este hatra. Füstjeleket küldhettünk volna, de az a tudásunk az ágyékkötővel együtt elveszett.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Emlékezéseinknek ezen a pontján a technológiához jutottunk, ami csodát zöld ruhás emberek hiányával lehet leginkább kifejezni és lefesteni. Néhány zöld ruhás ember hiányzik Szombathely utcáiról, de fel sem tűnik, igaz, akkor sem vettük észre őket, amikor ott voltak. Pedig voltak, mert diákként én is lehettem zöld ruhás ember abban az időben, amikor számítógépről, internetről maximum csak álmodozott a proletár, következésképp okostelefonja sem volt. Sőt, telefonja is csak a kiválasztottaknak, így randit is úgy szervezett az ember, mint Svejk, aki Vodickát hívta a Kehelybe a háború után hétfőn este hatra.

A szabad sajtó nem létezhet nélküled. Támogasd a Nyugat.hu-t!
Támogatom

Abban a korban mi is csak annyit mondhattunk kedvesünknek az utolsó csók után, hogy holnap este hatkor ha nem is a Kehelyben, hanem a sarkon, és szerencsénk volt, ha már nem úgy kellett megismernie, hogy virág lesz a gomblukunkban. Negyven évvel ezelőtt a kommunikáció is olyan volt, mit Florentino Arizának a Kolerában, aki azért ment elsősorban távírásznak, hogy tudjon beszélgetni Fermina Dazával, ilyképp kivételezett lett az emberek között. Viszont, ha negyven évvel ezelőtt valami nagyon sürgőset vagy halaszthatatlant akartunk közölni, táviratot adtunk fel, mert mást nem lehetett.

Hát ez az
magyarnarancs.hu

Füstjeleket küldhettünk volna, de ez a tudásunk az ágyékkötővel együtt elveszett. Emlékszik még valaki a táviratok méregzöld borítékjára, amelyekben a hírek száguldoztak a drótok helyett? Alig is valaki, és azok, akik ma élik úrfikorukat, valószínűleg egyáltalán nem. Az ő kedvükért jegyzem meg, hogy ez rövid üzeneteket közölt, amit a postán föl lehetett adni, ezt távírón elküldték az ország másik felébe, majd a táviratkihordó elszaladt vele a megadott címre. A posta azt vállalta, hogy négy órán belül kézbesíti, a távirat tehát levélben küldött lassú sms-nek nevezhető.

Így jellemezhető leginkább a maiak számára. És bármennyire is kőkorszakinak tűnik a dolog, a posta ma is foglalkozik táviratok kézbesítésével. Igaz – mert utána néztem –, tavaly egy év alatt az egész országban mindösszesen száz, azaz 100 táviratot vittek ki. Ez azt bizonyítja, hogy a távirat ha ugyan nem is virul, de még él. Hogy jogosan-e, az egyéni megítélés, mondhatni gusztus dolga a mai digitalizált világban, amikor egy gombnyomással a WC-n ülve is elintézhető minden. Ad abszurdum, egy életet le lehet élni úgy, hogy az ember ki sem teszi a lábát a lakásból.

Ez a biztos út a szingularitás felé, amikor az ember géppé válik, miközben a tudata egy számítógépbe költözik. És ehhez képest az, hogy még én is, hordtam táviratot, nemcsak annak a bizonyítéka, hogy dinoszaurusz vagyok, hanem, hogy az emberiség villámgyorsan halad a technológia fejlődésének bizonytalan útján, aminek a végén a gépek átveszik a hatalmat. Nincs ez olyan messze az időben, mint amennyire távol van visszafelé menve az, hogy én Szombathely utcáin karikázva, hónom alatt a táskában lapuló távirattal vittem az emberek felé a leírt híreket.

Voltak iszonyatok. Olyan, amikor az ember átadta a borítékot, aztán elköszönt, és a lépcsőházban egy emeletet haladva lefelé meghallotta a sikolyt, mert halálhírt vitt a táskájában, így ismeretlenül is részese lett egy ember gyászának. Az ilyeneket nehéz feledni, meg azt is, hogy a negyven fokban, mint amilyenek ma is vannak, a porosz beütésű posta nem engedett rövidgatyában dolgozni, hogy így őrizzen valami rosszul értelmezett méltóságot. Ez a téveszme ma is megvan benne, mint kívülállóként tételezem, és a jelek is erre utalnak.

Régi idők mozija
artpol.hu

Az emberek is tudnak fura szerzetek lenni viszont. Szintén a maiaknak mondom csupán, hogy a táviratkihordónak akkoriban valami rossz idegződés miatt borravalót illett adni. Volt olyan polgártárs, aki megkérdezte, motorral mentem-e vagy biciklivel, mert, ha az előbbivel, akkor nem ad jattot, mert nem dolgoztam meg érte. Ebből is kitetszik, milyen respektje volt a fizikai munkának, ha ugyan csak biciklizésben is öltött testet az. Furcsa egy világ ez. Mégis, amit érdemes elmondani erről még, hogy mennyire más arcát mutatja a város, ha az az ember munkahelye szó szerint.

Micsoda titkok, helyek, ismeretlen átjárók és életek nyílnak meg ilyenkor a halandó számára, hogy mennyire más ez így, mint a Fő téren lófrálva vagy szelfizve a szökőkútnál. Szombathelynek rengeteg arca van, és létezik ez az alulról exponált, amit pedig így lehet megismerni. Ha másra nem is, de nekem erre jó volt a ma már kihalóban lévő távirat intézménye, sőt, a város ezen oldalát még jobban megismerhetem akkor, amikor újságot hordtam. Mert olyan is volt, ami arra alkalmas, hogy az ember a körzetét oly alapossággal ismerhesse meg, mint az ott lakók sem. Erről viszont majd a jövő héten mesélek.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu
Hirdetés
Hirdetés

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Csak Szombathely

Hirdetés