Polgár Tibort mindenki ismeri Szombathelyen, tán az is, aki nem. Nekem megadatott, hogy olyan barátféle legyek vele, akik már több évtizede ismerik egymást, így jó volt vele összefutni, még, ha nem váratlanul is. Ennyi a beszélgetés története.
Onnan indulunk el, ahonnan jó barátokhoz illik, akik régen látták egymást. Hogy vagy? Dolgozol még?
Már nem. A szemem miatt nem.
Mióta?
Másfél éve. Persze ez talán jelzés is volt akkor, hogy már hetvenhárom éves vagy, talán elég volt a munkából. Szépen lecsengett, hogy úgy mondjam.
El kellett engedni azért. Ötvenkét évet dolgoztál?
Igen.
Kőkemény.
De imádtam. Máshogy nem is érdemes, viszont az emberek hiányoznak. A látásuk, hogy lássam őket, meg az olvasás, ez a kettő.
Mennyire rossz a szemed?
Foltokat látok, ezt úgy hívják, hogy maculadegeneráció. A macula foltot jelent latinul, és nekem tele van folttal a kép, meg torzan is látok.
Erre nincs orvosság vagy gyógymód?
Hat-hét hetenként kapok injekciót a szemembe. Azt ígérik, ez talán meg tudja állítani a romlást, nem többet.
Esély a javulásra kizárt?
Teljesen.
Fájó szívvel odahagytad a szakmát, de zenéltél is.
Most is otthon, minden nap. Illetve van egy ilyen zenekarszerű csapat, akivel azt hiszem, fel is lépünk a karneválon.
Ne mondd.
Hát, nem a nagyszínpadon, hanem a kilencesben, akik helyet adnak nagyon kedvesen, mi pedig fellépünk.
Most, hogy a végét így nagyjából megbeszéltük, menjünk az elejére. Hogyan lettél fodrász aztán végül is.
Voltak egyetemi terveim, de azok dugába dőltek különböző okok miatt, és apám, aki szintén fodrász volt, nagyon jó fodrász, beparancsolt az üzletbe. Ott megtanultam azt, hogy tulajdonképpen mindegy, mibe fogunk bele, azt egy jó erős középszinten el tudjuk sajátítani, sőt, nagyon sok szorgalommal még a felső szint aljára is el lehet jutni. Én nem voltam különösebben ügyes, viszont érdekeltek a művészetek, tehát egy kicsit tágabb világból néztem a fodrászságot, azt hiszem, ezen keresztül elkezdett érdekelni, és utána ment a dolog.
Még a Kőszegi utcában voltam a kis műhelyedben. Nagyon régen. Akkor azért mentem oda, mert a Polgár Tibihez mentem, hogy menő frizurám legyen. Aztán más lett belőle, aminek ez a beszélgetés a vége.
Azért a mi korosztályunkban benne volt a jóindulatú lázadás. Nem akartunk senkire hasonlítani. Jött a hippi korszak, ami azért meglendítette a levegőt itt, és szerintem ez a feeling megvolt nálam, ha tudtam dolgozni, ha nem. Mindegy milyen szinten, de a levegőben benne volt ez is. A vendég is más akart lenni, mint a többi, meg én is mást szerettem volna csinálni. És akkor az én lázadásom, vagy az én érzéseim valahogy áttevődtek a munkára. Ezzel nem akarok misztifikálni, mert nem voltam én egy különleges alak.
Azért olyan nem minden fodrászatban esik meg, mint ami velem megtörtént nálad, hogy a francia nyelv szétragadó jellegéről, meg ilyesmiről beszélgettünk, miközben nyírtad a hajamat.
Nem tudom, a többi fodrász - bár láttam sok mindent -, hogy áll a dologhoz, de engem a szellemi dolgok mindig nagyon érdekeltek, és azért vagyok ma nagyon szomorú, merthogy nem tudok olvasni többet.
Hangoskönyv?
Sok mindennel lehet már pótolni, de azért más, hogyha egy színész olvassa fel nekem Hamvas Bélát. Bár kicsi vagyok én Hamvas Bélához, de talán még fejlődök.
Mikor kezdtél egészen pontosan?
Hetvenben. Ezerkilencszázhetvenben.
Akkor ez a maszek-állami ellentét, mint a kor jellemzője nem okozott gondot? Tudom, hogy édesapádnak igen.
Neki igen, mert ő az ötvenes években kezdte, de arra ez már lecsengett.
Sok üzleted volt.
Saját nem, például az a Kőszegi utcai is bérlemény volt. Mentem ide-oda, meg széket béreltem, tulajdonképpen járhattam volna sokkal jobban, és lehettem volna sokkal ügyesebb. De a látszat ellenére én nem vagyok jó üzletember, ilyen Hajas László féle karrierre teljesen alkalmatlan lennék Budapesten is, vagy lettem volna.
Hiányzott volna vagy hiányzik, hogy nem volt ilyen?
Nem. Nem volt igényem soha erre, a munka kitöltött mindent, a vendég, meg a személyisége, meg a nem is tudom. Komplex dolog ez az egész.
Azt mondtuk, hogy a személyiséged miatt és egyebek miatt kialakul egy bizonyos vendégköröd. Ötven év alatt ez hogyan változott?
Ehhez ismerni kell az általam gondolt alaptörvényt, hogy a fodrász személyisége nagyon fontos. Ez bevonzza azokat, akik hasonló érdeklődésűek, mert van, aki a pletykát szereti, van, aki mást. Így egyszerűen a saját képére formálódik a vendégkör is, így az én vendégem nem ült át máshová esetleg, a másiké meg nem ült át hozzám.
A fodrászkodással párhuzamosan zajlott a zenei pályád, vagy karriered. Nevezzük annak.
Aranyos vagy.
Ha jól tudom, az Omega előtt léptetek fel a Masinával, te voltál a hangszerelő, meg olykor zeneszerző, aztán a végén meg azt mondták neked, ez rohadt jó, de mikor tanulsz meg zongorázni? Törést okozott ez neked?
Legalább öt percig. Kaptam egy pofont. Ennyi.
Na de, a pofon elmúlik.
Viszont a helyemre rakott. Tehát én akkor a - hogy mondjam - sokkal fiatalabb, szép reményű, nagyon tehetséges kollégámnak, Grencsó Istvánnak mondtam, hogy én ehhez kevés leszek, amerre te mész.
Remélem, ma is hálás érte, hogy elengedted.
Innen is lehet nézni.A zenei karriered így, ha nem is kettétört, de más irányt vett. Ami számomra benned tiszteletre méltó, hogy a zene, amit te hobbinak nevezel, annyira fontos volt, hogy vendéglátóztál is. Nem volt ez így megterhelő, nappal fodrász vagyok, éjszaka zenész?
Gondok emiatt főleg a családi életemben voltak, mert hetente két-három próba, hétvégén esetleg fellépés, tehát ezt összeegyeztetni nagyon nehéz volt. Illetve hát nyilván egy önzés is volt ebben a részemről, de megértették végül is azt gondolom.
A zene nagy mankó az embernek.
Előttem van egy kép, amikor édesapám meghalt, tárva-nyitva volt az az ablak otthon. Ő nem volt ott, a füredi kórházban volt, de megtudtuk a hírt reggel, hogy elment, és én legalább négy-öt órát csapkodtam a zongorát. A gyász első lépése az a harag, amit én ott szépen le is tudtam vezetni. Kidühöngtem az igazságtalanságot, hogy meghalt. Ez ajándék. Az, hogy te magad fogalmazol meg egy zenét, mindegy milyen szinten. Ez kis dolog, mégis óriási.
Így telnek az évek és az évtizedek. Zene és fodrászkodás.
Igen.
Most említetted a családot, ha jól tudom, Ákos fiad viszi tovább a szakmát.
Igen.
A többiek?
Van még Ákos bátyja, Tibi, aki közgazdász lett. De példabeszédként el tudnám mondani, hogy én őt sajnos besoroltam gyerekként rossz hallásúnak. Ákosnak nagyon jó volt, ő meg, amikor elkezdett énekelni, hát nem volt egy élmény. És képzeld el, hogy körülbelül negyvenévesen szájharmonikát vett a szájába, és most ezen a koncerten együtt fogunk fellépni. Tehát, nincs lehetetlen. Bár nyilván ebbe nőtt bele, mert amennyit lehetett, foglalkoztam velük, meg bluest hallgatott fél életében.
Az fertőző tud lenni.
Igen. Meg nagyon széles az érdeklődése mind a kettőnek, sőt háromnak, mert van egy harmadik fiam a második házasságomból. Ő is nagyon tehetséges lenne, de nem volt szorgalma hozzá, mint nekem.
Unokák vannak?
Négy fiú unokám van, és három fiam. Pedig mindig kislányt szerettem volna. Már elsőre.
Akkor ez az egy, ami hiányzik az életedből, ami bánatot okoz?
A bánat nem itt kezdődik, mert imádom a fiaimat, de a nőiség és az anyaság meghatározó az életemben, és azért szerettem volna egy kislányt is.
Ötvenkét évet dolgoztál.
Ötvenkettőt.
Milyen volt az első nap, amikor nem kellett bemenni a műhelybe, vagy nem tudtál bemenni. Ezt hogyan lehet elviselni?
Van, aki úgymond az állami vagy akármilyen szférából elmegy nyugdíjba, akkor jön hirtelen a nyugdíjas évek a törése, de bennem nem így fogalmazódott meg ez az egész.
Nem jársz nyugdíjas klubokba, gondolom.
Nem. Nagyon köszönöm, de nem akarok, mert akkor egyenlőségjel van, bár nagyon nyugdíjas vagyok. Ám akárhogy szépítjük, ez egy tragédia számomra, hogy a szemem miatt nem tudok tovább dolgozni. Tehát úgy kell vele viselkednem, mint a gyásszal, ki kell raknom magamból, hiszen annyi minden van még, amivel tudok foglalkozni. Viszont az emberi kapcsolatok hiányoznak. Amikor otthon ülsz, és előtte megszoktad azt, hogy szépeket mondasz egy nőnek, ő meg úgy néz ahogy, vagy nem néz úgy, esetleg hülyének mond. Ezek nincsenek most. Illetve annyira vannak, hogy kétszer-háromszor visszamegyek a kollégáimhoz, meg a vendégekhez, és akkor egy kicsit fürdök benne. De rögtön utána megtörölközöm, mert kis túlzással azt is mondhatnám, hogy szeretek mindenkit. Persze erre a második feleségem, aki pszichológiával foglalkozik, azt mondta, hogy te elvtelenül toleráns vagy. Van ebben valami, de azért én ezt szeretetnek fogalmazom, mert én ilyen vagyok. Lehet, hogy ez szerencse, lehet, hogy nem, de jól éreztem magam.
Most is.
Most is. Ahogy itt ülsz velem szemben, és egymillió dolog megfordul a fejemben. Az, hogy kimentünk kosarazni, és mondták a többiek, hogy hú, jön a Komondi. Ekkor találkoztunk először. Nekem se tehetségem, se magasságom, semmim se volt a kosárlabdához, de nagyon szerettem. De elöl álltam a kosár alatt, és gondoltam, milyen jó lenne most egy labda, s amikor ezt kigondoltam, már a gyomromban volt. Ez az első élményem rólad. Hogy a professzor kitalálja a gondolatomat, és gyomron dob egy labdával.
Ez a professzor azért lányos túlzás.
A segédhez képest?
Lehettem volna, de hagyjuk. Inkább arról mesélj, hogy a külvilág, ha tetszik a politika hogyan határozta meg a munkádat és az életedet.
A születésemtől ’89-ig a politikából nem sok dolgot fogtam fel. Az ötvenes évekből az az emlékem van, hogy itt, a Fő téren megyünk a családdal, a húgommal és a szüleimmel a nagybátyámékhoz, és azt éreztem a tizenöt gázlámpa alatt, hogy mindenki fél. Én akkor ötéves lehettem. Ma is sírni tudnék, hogy érzem, a szüleim is félnek, meg aki szembejön az is. Nem tudom, de én így éltem meg, én erre emlékszem. Apámat, aki maszek fodrász volt, négyszer-ötször rántották be a szövetkezetbe, tehát őt megtépte az egész. Anyám holokauszt túlélő volt, de soha otthon nem hallottam rohadt németezést vagy kommunistázást. Állatorvosi ló is lehetne a családtörténet, a szüleim története, hogy anyám megjött a Auschwitzból, és akkor pontot tett a jóistenre, a politikára, a vallásgyakorlásra, mindenre. Aztán jött az úgynevezett konszolidáció, aztán a rendszerváltás, de mindent túléltünk.
Ha most lennél pályakezdő fiatal, hogy éreznéd magad?
Nekem személy szerint már édes mindegy, de azért lehet, elhagynám ezt az országot. Pedig nagyon sokszor sírtam valamikor a himnusz alatt, amikor szívből hittem azoknak a soroknak, amelyek ma szét lettek rúgva, meg lettek fojtva, és így tovább, és így tovább. Sokszor van az a gondolatom: mintha a Római Birodalom bukása felé sétálgatnánk.
Spengler is ezt mondja A nyugat alkonyában, csak százötven évvel előbbre datálta az egészet.
Ami késik, nem múlik.
So. De ott tartottunk, hogy elmennél, ha fiatal volnál.
Elmehettem volna annak idején is, de nem tudtam elmenni, bár akkor nagyobb mutatvány volt ez, '70-ben vagy '71-ben.
Bánt, hogy nem mentél?
Nem, de ebben az is benne van, nem tudom, hogy mi lett volna. Másodjára és legfőképp: magyar vagyok.
Mennyire, és miképpen? Ma ez egyáltalán nem mindegy, amikor rengetegen ezzel döngetik a mellüket.
A kultúrám magyar. Az, hogy egy szón el tudok merengeni és gyönyörködni benne, vagy egy mondaton. Ezt se Franciaországban, se Új-Zélandon nem tudnám megélni. De legalább annyira vagyok zsidó is.
Ez mennyiben része az identitásodnak gyermekkorodtól és most. Mennyire határoz meg? Mert azt mondtad édesanyád, úgy jött haza Auschwitzból, hogy a vallásgyakorlást feledi, ha jól értettem.
Igen, de már a háború előtt sem gyakorolta. Viszont akik megjöttek Auschwitzból, mind a nyolcvanan a hatszázkilencvenből, akik kimondottan itt a belvárosban éltek, ők összejártak. Följártak hozzánk beszélgetni, és nem volt szó a holokausztról, nem volt szó az aktuálpolitikáról. Ultiztak, kanasztáztak, beszélgettek történelemről, irodalomról, vagy akár a legegyszerűbb problémákról, nyilván. De én ott hallottam a háborúból megjött zsidó embereknek talán a hallgatását is. Ha van a Jung-féle kollektív tudatalatti, akkor ez az. Ezt éreztem itt, később Izraelben is. Ez talán borzasztó, de így van.
Mennyire vagy aktív a helyi zsidó közösség életében?
Gyakorlatilag semennyire, de igazán aktív sosem voltam. Meg látom a világ elbulvárosodását, ami nekem nagyon böki a csőrömet. Az, hogy az emberek személyisége háttérbe szorul, minden más számít, de hogy ki vagy te, az senkit nem érdekel. Rohadtul nem érdekel. Nincsenek erkölcsi cölöpök, semmi nincs, fogyasztás van.
Úgy kezdtük, hogy megkérdeztem, hogyan vagy. Miután pedig sok mindent átbeszéltünk és másképpen látunk azóta, megint csak rákérdezek ugyanarra: hogy vagy?
Összefoglalva, öregen, vakon, egy gonosz világban.
De mégis csak jó benne valamilyen szinten.
Hát élni jó, remek dolog. Látod, ott megy az a fiatal lány.
Látom, szép.
Nos, én a negyedét sem látom, csak a figuráját, de ugyanolyan értékes, mintha a hálószobában lenne. Tehát mégis csak jól érzem magam, és hálás vagyok, hogy vagyok. A nejemnek volt egy mondása erre, amikor egy sokkal idősebb ember panaszkodott a gondjairól, és azt felelte neki, igen, így jár, aki megéri. És ez nagyon sokszor visszaköszön, mert hát így jár, aki megéri. Hetvennégy vagyok, az érték abban van, hogy lélegzem. Ennyi ez a mese.Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
