Antikrisztus
Több mint egy évet kellett várnunk arra, hogy mozivásznon találkozhassunk a kortárs dán és egyetemes filmművészet fenegyerekének, Lars von Triernek a 2009-es Cannes-i fesztiválon és Európa Filmdíjon a közönséget és a szakmát egyaránt megosztó legújabb opuszával. Mint a mester legtöbb alkotása, a Charlotte Gainsbourg és William Dafoe főszereplésével készült Antikrisztus című kamaradrámája is provokatív, tabukat döntögető darab. Mondhatni: erős idegzetűeknek, sokat próbált filmbarátoknak is csak óvatosan ajánlott darab.
A pokol - az a többiek (és mi magunk)
A rendező súlyos depressziójának terápiájaként született darab nagyobbik felében egy baljóslatú erdőben komor álló házban egy középkorú házaspár próbál megbirkózni fiúknak a történet legelején látható elvesztése terhével. Iszonyatos súly ez számukra, mert a gyászmunka kíméletlen szembenézésre készteti őket saját gyengeségeikkel és hibáikkal, kapcsolatuk és egész személyiségük minden egyes vonatkozásával.
A terapeuta férjnek olyan frusztrációk és elfojtások analízisében kell felesége segítségére lenni, melyek egy jelentős részének nem csak részese, hanem okozója is. Az asszonynak pedig olyan bűnnel kell szembesülnie saját lelke mélyén, amelynek feldolgozása csaknem lehetetlennek látszik. A lélek mélyére való alászállásuk ráadásul az emberi psziché legsötétebb oldalaiba való bepillantást hozza - a film nézője számára is.
A fojtogatóan titokzatos erdei jelenetek és a rengeteg szorongató atmoszférájú belső felvétel sebészi pontosságú és szenvtelen képi világban bomlik ki. A thrillerekből, horrorfilmekből, a testiség sötétebbik felét felmutató drámákból ismerős fordulatok (csak látszólag indokolatlanul) kegyetlen és brutális végkifejletet készítenek elő. Mindazonáltal nem árt felfigyelni arra, hogy Trier minden egyes kifejezőeszközt felerősít és idézőjelbe helyez, groteszkül eltorzítva túladagol a hatáskeltés érdekében. Ezzel a film a művészi giccs és blöff és a zseniális formai bravúr hajszálvékony határvonalára kerül. Hogy melyik oldalról - ez egyéni filmélmény és értelmezés kérdése…
Machete
Robert Rodriguez a pár évvel ezelőtt Tarantinóval és két másik rendezővel közösen készített Grindhouse című film-párjukhoz emlékezetes és sodró lendületű ál-előzetest forgatott. Ebből az eredetileg gegnek, fricskának szánt ujjgyakorlatból (ismét segítséggel) tavaly egészestés B-filmet kreált a posztmodern mexikói zsáner-mozi koronázatlan királya. A Machete ráadásul főszerepbe helyezte az ezredforduló egyik örökös mellékszereplőjét, a börtönt is megjárt, baltával faragott arcú karakterszínészt, Danny Trejót.
A sztoriban egy kemény, főként a címbeli bozótvágóval dolgozó mexikói zsaru igyekszik módszeresen és kitartóan bosszút állni egy korrupt és aljas amerikai üzletemberekkel és idegengyűlölő politikusokkal ( Jeff Fahey Robert De Niro) szövetkező drogbárón ( Steven Segal). A felkorbácsolt érzelmek vezérelte személyes leszámolás meglehetősen gyorsan összekeveredik az illegális bevándorlókat és vendégmunkásokat segítő és védelmező titkos szervezet erősen forradalmi üzeneteket hordozó közösségi ügyével.
Kés, villa, olló…
Machete testvérbátyja sajátos felfogású papi ténykedése révén a latinos ízesítésű szociális tanulságba még a keresztény felszabadítási teológia is bekavar. A film első pillanatától a frenetikus fináléig elképesztő sebességgel, brutalitással és kreativitással dolgozó film az akciós és politikai krimik műfajait keveri és parodizálja. A groteszkül felturbózott erőszak-orgiát bónuszként leplezetlenül szexista, macsószemléletű romantikusság máza vonja be, dekoratív és ezúttal több esetben sem csak passzív hősnőkkel ( Michelle Rodriguez, Jessica Alba, Lindsey Lohan és Rose McGowan). Mexplotation retrófíling - megismételt tisztelgés a grindhouse-korszak előtt.
A lány, aki a tűzzel játszik
Aki természetesen nem más, mint a szociopatává nyomorított lelkű, pengeéles agyú fiatal hackerlány, Lisbeth Salander ( Noomi Rapace). Ő volt az ősszel már egyszer e rovatban is kellőn méltatott zseniális skandináv politikai krimi és thriller, A tetovált lány egyik központi karaktere is. Stieg Larsson Millennium-könyvtrilógiájából 2009-ben egy esztendőn belül készültek el az adaptációk, melynek most a középső darabját vehetjük szemügyre.
Az 1.800 oldalas regényfolyam kíméletlenül leplezi le a svéd jóléti társadalmat a mélyben pusztító, nagyközösségi szinteken decensen leplezett torzulásokat: az idegenellenességet, a politikai és hivatali korrupciót, a demokráciával és protestáns szellemiséggel takargatott hétköznapi erőszakot és elitista gőgöt, a nőket (főként kelet-európai származású lányokat) sújtó prostitúciót, valamint a soha fel nem dolgozott nácibarát történelmi múltat és hatásait.
Folytassa, hacker!
A politika és a társadalmi elit legfelsőbb szintjeire vezető leleplezésekre a mozikban a sorozat záró-darabjáig még várni kell. Az összekötő epizódban Lisbeth tesz kemény és egyre veszélyesebb erőfeszítéseket, hogy saját múltjának darabjait sikerüljön összerakosgatnia. És sikerüljön megtalálnia az életét pokollá tevő apját. Oknyomozó újságíró barátja, Mikael Blomkvist ( Michael Nyqvist) most inkább csak a távolból, közvetve segíti. A folytatás sem a történetvezetés, sem a képi világ tekintetében nem éri el az első rész színvonalát, de a sztoriba beleszeretett filmbarátoknak nyilvánvalóan kihagyhatatlan.
