Egy néma kiáltás (Savaria Mozi)
Bár még a sokszor beharangozott ázsiai évszázad is jobbára előttünk áll, a történelem kapuján már kopogtat a magára hagyott és lesajnált kontinens, Afrika. Míg korábban Afrika jobbára az egzotikus romantika és melodráma terepe volt ( Távol Afrikától, Oltalmazó ég), csak az elmúlt évtizedben vagy fél tucat drámai film jelezte az új trendet: Sólyom végveszélyben, A Nap könnyei, Hotel Ruanda, Az elszánt diplomata, Az utolsó skót király, Véres gyémánt.
Szaporodnak tehát a híradások. Ezek pedig ugyan csak nyugtalanítóak. Nem egyszer szólnak a nyugati vagy a nyugati módra működő világ felelősségéről. A gyarmati múlt súlyos öröksége és a globális világ működésének árnyoldalai, korrupció, törzsi-vallási és kulturális gyökerű konfliktusok, tömeges éhínség, népirtások és polgárháborúk, háborúk (nem egyszer a fejlett világ bűnös asszisztálásával vagy vonakodó közbelépésével) a történetek hátterei.
Saját anyagból, otthon
Mahamat-Saleh Haroun filmje, a magyar keresztségben az egészen találó Egy néma kiáltás címet kapott alkotás több tekintetben is elüt a fentebb sorolt mozi-daraboktól. Leginkább abban, hogy bennszülött szereplői nem csupán mellékalakok a nyugati utazók kalandjaiban és lelkiismeret-vizsgálataiban, hanem főszereplői saját drámájuknak.
Bár francia és belga partnerek segítségével sikerült tető alá hozni, mind témaválasztásában és történetében, mind a benne feltűnő színészgárda vonatkozásában ízig-vérig afrikai, csádi termékről van szó. Hiába, hogy amolyan intellektuálisan tárgyilagos nyugati hozzáállással meséli el történetét - az emberi sors nagyon is fekete olvasatát adja.
Bajnok bajban
Központi alakja a hatvanas éveiben járó Bajnok, azaz Adam. Aki majdnem négy évtizede megnyerte a közép-afrikai úszóbajnokságot és ezért hazájában mai napig köztiszteletnek örvend. Egy jól menő és elegáns fővárosi szállodában dolgozik úszómesterként (szó szerint: nyugdíjas állás). Keze alatt 20 éves fiával, Abdellel.
A szolid jólétben és a munka nyugodt rutinjával pergő mindennapokba persze belerondít a türelmetlen és nyers valóság. A szállodát kínai befektetők veszik meg. Először csak Bajnok legjobb barátját, a szakács Davidet teszik lapátra. Majd Adam is az ésszerűsítés áldozatául esik: sorompóőrré fokozzák le. Helyét a medence és a vendégek körül fia veszi át.
Csőstül jön és előbb-utóbb hibázni kényszerít
A változás teljesen megrontja a dicső múltjára büszke apa és fia kapcsolatát. Abdel egyre hallgatagabb, titkolózik apja előtt. Miriam, Bajnok felesége is hiába próbál közvetíteni köztük. Ráadásul a szálloda körül is megváltozik a világ: a rádióban és a tévékben egyre gyakoribbak és egyre durvábbak a polgárháborúról szóló hírek.
A szigorú tekintélytisztelet által övezett lakónegyed-főnök pedig egyre gyakrabban jár Bajnok nyakára, hogy a hivatalos propaganda-szólamoknak megfelelően személyesen is járuljon hozzá a védelmi erőfeszítésekhez. Még a hűségáldozat kézenfekvő módját is Adam szájába rágja, amikor saját kamaszfia bevonulásával és katonai karrierjének lehetőségével dicsekszik.
Adam az általános bizonytalanság, a munkahelyi megalázottság, a hiúság és a generációs versengés többszörös csapdájában később helyrehozhatatlan lépésre szánja el magát. Mikor barátja, felesége és nem kis részben fiának addig eltitkolt, állapotos barátnőjének hatására végre cselekedni kezd, Abdel megmentésére és családja megóvásra szinte alig maradt esélye…
Drámai sűrítés vagy modoros leckefelmondás?
A csádi alkotás nagyon erős hézagokkal, balladai kihagyásokkal adagolja a fordulatokat, a nagyközösségi és családi dráma újabb és újabb súlyait. Nem egyszer kifejezetten csak utalásos módon ábrázolja a legfontosabb cselekményrészleteket. (A pálmát e tekintetben valószínűleg a fiú erőszakos besorozásának jelenete viszi el, amit az apa korántsem mellékes szemszögéből kísérünk végig.)
Ami a hatásvadász hollywoodi meséléstől a legtávolabb esik ebben a filmben - az a dráma, a fájdalom és az érzelmi viharok következetesen visszafogott ábrázolása. A képek és kompozíciók tökéletesen kiegyensúlyozottak, semmi felesleges motívumot nem tartalmaznak. A szerepjáték néha már-már kínosan visszafogott, takarékos.
De mindez - néhány magyar kritika és recenzió meglátásával ellentétben - egyáltalán nem elbeszélői rutintalanságból vagy az ítélkezni nem akaró elbeszélői pozícióból ered. Sokkal inkább a körülményeinek kiszolgáltatott kisembernek a saját sorsával kapcsolatos keserű tapasztalata ez. A fájdalom és esélytelenség lefojtott, védekező megélése.
