Hogy hogyan lehet emlékezni arról, ami nincs és mégis van, illetve a százszor átalakulás után úgy van, hogy nyoma sincs annak, ami volt, plánesőt, hogy azt sem tudni ott volt-e, pedig tudjuk, hogy igen, de térkép szerint aztán mégsem, no, ez ám a feladat. A Kőszegi utca 1-es szám létezik, de már előtte is van bejárat, ami akkor a nullás lehet, vagy már a Fő tér. Nagy titok ez, viszont ha így, ha úgy, de mégis itt volt valamikor az idők kezdetén, tehát a Holocénban a Vidám étterem, ha emlékszik rá, aki emlékszik rá. Olajos padlójával és fehéren koszos abroszaival itt etették a diáknépet: kisebbeket, nagyobbakat, a könyvelőket és más szocialista polgártársakat.
Úgy összességében megülte a helyet a kilátástalanság és reménytelenség illata állott olajszaggal elegyest. Ami kép ebből megmaradt, az a kezekben szorongatott ebédjegyek szocreál feelingje. Olyan volt ez a jegy, mint akármely biléta ebből az időből, a villamosé, vonaté, mozibelépőé, és az étel, amit kapni lehetett érte sem volt sokkal különb. Felszolgálhatták volna bármely remízben, kazánházban, ami azt mutatta, hogy a rendszer, ami a jegyet és az érte kapott ebédet létrehozta, egyvalamire büszke, hogy meg tudja etetni az alattvalóit. És már ez is valami, ha nem is a minden. A Vidám volt a hős-, és őskorszak, mígnem a hely úgy, hogy megmaradt, viszont átszabták Hungária kávézóvá.
Ez a második fázis, amelyet a már korosabbak, de virgoncabbak még igen, az utánuk jövők viszont már nem ismertek és ismerhettek, tehát nekik ez is annyira régi, hogy semmi információjuk nincsen holmi Hungáriáról, amikor most üzletek vannak ott. Kies városunkban ez a múlt sorsa. Üzletek épülnek a múltra, mozi helyére autószalon, strand helyére rendelők, a szívünket kitölti a beton. Ez a Hungária, ami volt, de ma már nincs, a Vidám után flancos polgári hely volt akkori szemmel, maival viszont akármely vendéglátóipari egység, secko jedno, aminek még annyi nyoma sem maradt, hogy egy francos fénykép maradjon róla akárhol, mintha soha nem is lett volna.
Pedig menyire, hogy volt. Itt lehetett például találkozni Cseh Tamással, de nem gitárral a hóna alatt, hanem egy asztalnál ücsörögve, s míg ő szopogatta a kedvenc két deci savanyú fehérborát, magunk pedig a vöröset, lehetett megbeszélni a kajla világ folyását. De ugyanígy Eörsi Istvánnal unikumozva szintén, és ők ketten mind halottak, és a Hungária sincs sehol. Ahol Eörsi vagy Cseh ült valaha, most táskát árulnak vagy szoknyát, s ami a vész ebben az időben, a szoknyákat vásárló egyedeknek ahogyan a Hungária, mint egység sem jelent már semmit, ez a két név sem, pedig alig telt el idő valami is. Gyalázat, hogy így kell elfelejtődnie mindennek, és ezért emlékezünk, amíg lehet.
Szóval, kedveseim, ha a Fő tér felől – plusz Széchenyi utca – balra fordulva tesztek pár lépést, és ránéztek az első bejáratra, az volt valamikor a Vidám, a szocialista közétkeztetés birodalmának bejárata. Később az ücsörgős Hungáriáé, és ma már egyik sincs. Még a halovány szelleme sem sehol. Aki emlékszik még akármelyikre, nagy ismeretek birtokosa, egyszersmind nem mai gyerek. S ha csak arra volt alkalmas ez a mai szösszenet, hogy egy képet is felvillantson az egyre inkább ködbe vesző fiatalságáról, már megérte, míg el nem sodor teljesen mindent a szél, ami valaha is volt boldogult úrfikorunkban.
