Nem vették fel a középiskolába, hiába voltak jók a jegyei. A család származása miatt gyári munkás lett, esténként tanult, később mégis eljutott az egyetemre. 1956-ban egyetemistaként élte át a forradalmat, nemzetőrnek állt, majd novemberben elhagyta Magyarországot. Hollán László története nemcsak egy ember életútja, hanem annak lenyomata is, hogyan avatkozott bele a 20. század történelme újra és újra egy család életébe.
A 90 éves Hollán Lászlóval Kelbert Krisztina történész beszélgetett csütörtökön a Szombathelyi Képtárban, a Csendes életek – Fejezetek a Hollán család történetéből című kiállítás megnyitója után. A rendezvény az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójához kapcsolódott.
A Dunába dobták a nagyapját és a dédapját
A Hollán család történetében a szakmai teljesítmény és a közéleti szerepvállalás több generáción keresztül öröklődött tovább. Hollán Ernő, a család legismertebb tagja mérnökként, katonaként és politikusként is jelentős szerepet játszott a magyar történelemben. A későbbi generációkban is voltak, akik az ország fejlődését szolgálták.
Hollán László a beszélgetésen felidézte: dédapja, Hollán Sándor a posta takarékpénztár vezetésében dolgozott, nagyapja pedig szintén magas tisztséget töltött be. A család szakmai pályája a háborúig ívelt felfelé, majd tragikus fordulat következett.
Nagyapját és dédapját a vörösterror idején meggyilkolták, holttestüket a Dunába dobták. Édesapja mindössze 16 éves volt, amikor elveszítette őket. A család életét ezután a félelem és a túlélés határozta meg, majd a kommunista rendszer kiépülése újabb megpróbáltatásokat hozott.
Hollán László szerint a diktatúra nemcsak a szabadságot korlátozta, hanem az emberek mindennapi életébe is behatolt. Ezt saját tapasztalatból ismerte meg.
Jó jegyei voltak, mégsem tanulhatott tovább
Hollán László 1936-ban született, elemi iskolai tanulmányait Pannonhalmán végezte, 1948-ban pedig Budapestre költözött. Középiskolai tanulmányait azonban nem folytathatta: elmondása szerint a család származása miatt nem vették fel. Pedig a bizonyítványa alapján lett volna esélye a továbbtanulásra. Egy osztályba járt Makovecz Imrével, és a beszélgetésen azt is elmesélte, hogy a saját bizonyítványát is magával vitte, hogy megmutassa: jó tanuló volt.
Így gyári munkásként kezdett dolgozni a Kerepesi úti gumigyárban. Közben megtapasztalta, mit jelentett a rendszer nyomása a mindennapokban. Példaként említette az úgynevezett békekölcsön jegyzését, amikor a munkahelyén arra próbálták rávenni, hogy a fizetéséből meghatározott összeget ajánljon fel. Amikor ezt nem akarta aláírni, a gyár egy rosszabb részlegére helyezték át. Végül a főnöke is azzal próbálta meggyőzni, hogy ő maga szintén aláírta a papírt.
Hollán László számára ez jól példázta, hogyan működött a kényszerítés egy olyan rendszerben, amely nem mindig nyílt fenyegetéssel, hanem a mindennapi megélhetésen keresztül gyakorolt nyomást az emberekre. A gyári munka mellett esti iskolába járt, később pedig egyetemre került. Útja így végül mégis a mérnöki pálya felé vezetett.
„Ezt szabad, ezt lehet”
1956 októberében Hollán László már a Műegyetem hallgatója volt. Október 23-án részt vett az egyetemisták megmozdulásában, és társaival a Parlament elé vonult.
A tömegben az volt az egyik legmeghatározóbb élménye, hogy az emberek hirtelen olyasmit tehettek meg, amit korábban nem mertek. A menet során az ablakokból figyelték őket, az utcán állók pedig csatlakoztak hozzájuk. Emlékei szerint az emberek egyetértettek a megmozdulással.
A Parlamentnél a Himnusz spontán közös éneklése maradt meg benne különösen erősen. Úgy érezte, a hosszú ideje elfojtott nemzeti érzés egyszerre törhetett felszínre. A rádiónál történt fegyveres összecsapásoknak nem volt közvetlen résztvevője. Másnap reggel a rádióadás hátterében hallható lövésekből értesült arról, hogy valami súlyos dolog történt.
Néhány nappal később azonban már személyesen is megtapasztalta a forradalom véres oldalát. A Kossuth téri sortűz idején a téren tartózkodott. Elmondása szerint a környező épületek tetejéről lőttek a tömegre, az emberek menekülni próbáltak, ő pedig a lépcsőkön lefelé igyekezve próbált fedezéket találni.
Látott egy fején megsebesített embert a földön feküdni, és később ismerősük családtagjáról is megtudta, hogy combon lőtték, majd belehalt a sérülésébe. Hollán László túlélte a sortüzet. A történteket felidézve azt is hangsúlyozta, hogy különösen tiszteli azokat, akik nála bátrabban vállalták a forradalmi események közvetlen veszélyeit.
Nemzetőr lett, majd elhagyta az országot
A forradalom napjaiban Hollán László nemzetőrnek állt. A Műegyetemen szerveződő csoporthoz csatlakozott, fegyvert és igazolványt kapott, majd társával együtt különböző feladatokat bíztak rájuk. Ezek között olyan is akadt, amelyet utólag meglehetősen abszurdnak nevezett. Egyszer például foglyok szállításánál kellett őrködniük, miközben nem rendelkeztek megfelelő tapasztalattal vagy kiképzéssel.
November elején még szolgálatban volt, november 4-én azonban a szovjet csapatok bevonulása világossá tette, hogy a forradalom elbukott. Hollán László számára ekkor az ország elhagyása került előtérbe. November 10-én indult el a határ felé. Felidézte a hideg éjszakát, a hosszú gyaloglást és azt a hidat, amelyen átkelve még hallották a mögöttük leadott lövéseket. Mire a fegyverropogás felhangzott, már az erdőben jártak.
Franciaországban végül befogadták a magyar menekülteket. A kezdeti nehézségek között a nyelvtanulás és a tanulmányok folytatása is komoly feladatot jelentett, Hollán László azonban ismét tanulni kezdett. Mérnöki pályát épített, kutatólaboratóriumban dolgozott, később annak igazgatója lett.
A bátyja a bányából jutott el a festészetig
A beszélgetés nemcsak Hollán László életéről szólt, hanem bátyjáról, Hollán Sándor festőművészről is, akinek alkotásai a Szombathelyi Képtár új kiállításán láthatók.
Az ő pályáját szintén súlyosan befolyásolta a kor politikai rendszere. A továbbtanulási lehetőségei beszűkültek, katonai szolgálata során pedig munkaszolgálatra került. Hollán László felidézte, hogy bátyját a kazincbarcikai bányában rendkívül nehéz körülmények között dolgoztatták. Később rajzaival készített plakátokat, majd díszletfestőként dolgozott, végül a festészetben találta meg a saját útját.
Hollán Sándor művészetének központi témája a természet, különösen a fák és a csend. Testvére szerint rendkívüli szorgalommal dolgozott, és művészi pályáját idős korában sem hagyta abba. A beszélgetésen elhangzott, hogy 93 éves korához közeledve is aktív, és újabb kiállításra készül, amelyen nagyrészt az előző két évben készült festményei szerepelnek.
A testvérpár életútja sok tekintetben különbözött, de a családi hagyomány, a kitartó munka és az alkotás mindkettőjük történetében fontos szerepet kapott.
A Hollán család története így nem pusztán egy régi, szombathelyi kötődésű família múltja. Megmutatja, hogyan szakíthat félbe egy életpályát a politikai hatalom, hogyan kényszeríthet embereket újrakezdésre a történelem, és hogyan lehet mégis továbbvinni a tudás, a munka és az alkotás örökségét.
