Beszédtanárként indítottam a pályám, s elmondhatom, hogy még magyarul se könnyű!
Félünk attól, hogy mit gondolnak rólunk mások, s vajon elég jók vagyunk e?
Ezért bújunk a közösségi média sokszor hamis, álszent, de szépen megfogalmazott idézetei mögé.
Hát még az idegen nyelv?!
Tudom, hogy mindenkiben ott él a vágy, hogy megmutassa magát másoknak, elmondja a gondolatait, megtudja, mi él mások lelkében. S ha ezt egy idegen nyelven kell megtenni?
Nagy kihívás.
Látunk fiatalokat, akik valóban önfeledten mernek beszélni angolul, kimennek dolgozni, és tényleg el mernek menni a német állásinterjúra.
Vajon ők a többség?
Nem hiszem.
Akiket én ma látok, bizonytalan útkeresők, akik nem úgy nőttek fel, hogy szívük-vágyuk volt a külföldön dolgozás.
De élni és megélni kell.
Sokszor sajdul bele a szívem, mikor látok kiváló szakembereket, akik nálunk tanulnak azzal a céllal, hogy végleg elhagyják az országot.
Nem így ültek be az iskolapadba anno.
Valljuk be, hogy része vagyunk ennek a világ-átalakuló folyamatnak, ha tetszik, ha nem.
Magyarként a mi nyelvünket kevesen beszélik.
S mi híresek vagyunk arról, hogy okosak, találékonyak, szellemesek és gyorsak vagyunk.
Vajon miért pont az idegen nyelv az, ami nem az erősségünk?
Miért van az, ahogy egy külföldi diák, aki nálunk tanul, és ismer kb 500 magyar szót, azonnal meri használni, bulikba jár és rengeteg magyar barátja lesz?
Mi pedig, zsebünkben a középfokú nyelvvizsgával, alig merjük megkérdezni az utaskísérőt a repülőn, hogy kérünk egy pohár vizet.
Más kultúra.
Más gyökerek.
Más neveltetés.
Más oktatási rendszer.
Ez mind mind az ok.
S maradjon is így?
Maradjunk mi az az ország, ahol a külföldi túristának az az élménye marad rólunk, hogy 10 megszólítottból csupán egyvalaki mert neki halkan válaszolni?
Én nem ezt vallom.
Hiszem, hogy igenis át lehet fordítani az évezredes magyar bús-komor nézeteinket, és fel kell ébrednünk végre.
Mert bennünk él a szenvedély, külön külön és együtt is.
Ki kell állnunk magunkért, és odatenni mindazt, amit tudunk.
Mit számít, ha hibázunk?
Mi lesz velünk, ha rosszul mondunk egy ragozást?
Össze fog érni az ég a földdel??
Ha a magyar szenvedélyünket csak egy kicsit is párosítjuk azzal, amit kommunikációnak hívunk, és meg merjük mutatni magunkat bárhol a világon félelem nélkül, mindezek nem fognak számítani.
Minden nagy sikerhez milliónyi apróbb és nagyobb bukáson át vezet az út.
Miért gondoljuk hát, hogy a nyelvtanulás az egyetlen, ahol mikor először megszólalunk, az már egy folyékony, tiszta gyönyörű angol/német/francia/stb.. kiejtés lesz?
Nem lesz az!
Botladozó, rosszul hangzó és esetlen lesz. Először.
Majd mondjuk újra, És újra és újra.
Egyre több szót, kifejezést ismerünk.
Odaállunk, és merünk újra.
Kiállunk magunkért.
Beleszólunk egy vitába.
Van véleményünk.
És megértetjük magunkat.
Nem félünk tovább.
És tovább megyünk, előre, már filmeket nézünk, és telefonálunk „külföldiül”.
Szaklapokat is elolvasunk, és a google fordítót már csak a heti vicces sztorik közt emlegetjük.
S kész vagyunk.
Egyszerre csak azt vesszük észre, hogy nem egy nyelvre korlatozódik mindaz, amiben hiszünk, nem állíthat semmi gátat annak, amit emberként el-, és meg akarunk élni.
Valóban itt az ideje, hogy a magyar szenvedélyünk áthasson a világ összes nyelvén akár.
S merjük elengedni a múlt hibáztató védelmét a jövő felcsillanó ígéreteiért.
Megérdemeljük!
Szeretettel írom e sorokat minden magyar fiatalnak és idősnek, aki a benne égő szenvedélyt bármely nyelven is, de meg akarja mutani a világnak!
