Tudta, hogy Kőszegen nemcsak síugrás, de síugró világbajnok is van?

Még egy korábbi beszélgetés során került elő Tuczai Péter neve. Hogy a lukácsházi SCHOTTban dolgozó 44 éves férfinek Magyarországon szokatlan hobbija van: síugró. És nemcsak ugrik, de kiváló eredményeket ér el a külföldi versenyeken. Hittük is meg nem is, mindenesetre érdeklődéssel ültünk le egy beszélgetésre a cég tárgyalójában, még a délutános műszak indulása előtt.

Milyen gyakran ad interjút?

Jobban izgulok, mint a pályán. Nincs igazán nagy dobra verve az, amit csinálok, igaz a vállalati újság rendszeresen beszámol róla.

Most akkor biztos megint lesz miről, hiszen december van, kezdődik a szezon.

Igen, indul a téli szezon, a nyárinak éppen most van vége, a gyerekek még a múlt héten is edzőtáborban voltak. De most már várjuk a havat.

Hogyan lesz valaki síugró Magyarországon?

Hatévesen kötöttem először a lábamra lécet. Egyik barátom szedett rá, testvéreimmel együtt. Aztán a többiek lemorzsolódtak, én meg benne maradtam. Akkor még a fővárosban is volt három síugró egyesület, magyar bajnoksággal, miegymással. Most egyedül Kőszegen van hivatalosan síugrás, 8-10 gyerekkel, Szilágyi János és Molnár László edzőkkel és jómagammal, aki veterán versenyeken indul.

Már bocsánat, de Kőszegen van síugrósánc?

Igen, van, de mivel hó most már közel két évtizede nincs, nyáron tartjuk a versenyeket, beleértve a magyar bajnokságot is. Ez utóbbi gyakorlatilag háziverseny, mivel mi vagyunk az egyetlen egyesület. De rendesen beöltözünk téli ruhába, bakancsba, és a síléc is normál téli. Igazi fogyókúra.

Gondolom, sokan rácsodálkoznak.

Akik arra járnak, azok alaposan megnéznek bennünket, hogy mi a manót csinálunk, és a szokatlanság miatt nagyon nehéz az utánpótlás szervezése is. Pedig van már mobilsátrunk, ahol biztonságosan ki lehet próbálni az ugrást. A városban is többször felállítottuk, de kevés sikerrel. A síugrás Magyarországon extrém sportnak számít, amit egy maroknyi ember űz.

Ez valahol érthető. Majdnem mindenkit megfog a síugrás, hogy ott fent lehet repülni, suhanni, lenézni a magasból, majd földet érni. De egyben rémítő is. Ön nem fél ugrás közben?

Azt mondják a síugrók, hogy aki nem fél, az vagy hülye, vagy hazudik. Amikor felmegyek a toronyba, akkor én is néha megkérdezem magamtól, hogy mit keresek én itt. Aztán amikor rajtam van a léc, benne vagyok a nyomban, már csak a feladatra koncentrálok, az elugrásra és az érkezésre.

Miért csinálja ezt az ember?

Azt hiszem az adrenalin miatt, hogy legyőzzük magunkat, azt a bizonyos félelmet. És ha valaki elkezdte, nagyon nehéz abbahagyni, kissé függővé válik a sportoló. Én egyszer abba akartam hagyni: másfél évre sikerült is, aztán ismét felkötöttem a lécet.

És télen hova járnak?

Télen - és nyáron is - kijárunk Ausztriába, Szlovéniába, Lengyelországba, Romániába, versenyre és edzőtáborba egyaránt. Én pedig indulok a veterán világversenyeken.

Mire a legbüszkébb?

Az első veterán világbajnoki címemre, amit 2016-ban nyertem el az ausztriai Tschaggunsban.

Ezek szerint többször is lett világbajnok?

Igen, összesen három veterán világbajnokságot nyertem, két nyárit és egy télit, mindezt zsinórban; és azóta is többször álltam a dobogón.

Mit szólnak ahhoz a versenyzőtársak, hogy magyarként a legjobbak között van. Finoman szólva sem vagyunk síelő nagyhatalom.

Most már ismernek és elismernek, de korábban rámcsodálkoztak. Emlékszem, amikor Norvégiában voltam, ahol korosztályonként több ezer versenyző van, fent a toronyban igencsak furcsa szemmel néztek rám a helyi nagymenők, azt kérdezgetve, hogy kerülök oda, tudok-e egyáltalán síelni. Aztán amikor az első sorozatban mögöttem végeztek, akkor megváltozott a hozzáállásuk és elkezdtek barátkozni. Végül is második lettem egy norvég mögött, aki aztán hozzám ült a vacsoránál. Az ilyen élmények nagyon motiválók tudnak lenni.

Ez volt az a verseny, ahova gyalog ment?

Az úgy volt, hogy azt mondták, hogy nincs szükség reptéri transzferre, nagyon jó a tömegközlekedés arrafelé. El is repültem Oslóba, majd vonatra és buszra szálltam, de aztán kiderült, hogy a buszmegállótól még kb. három és fél kilométerre van a sánc. Én meg ott álltam a térdig érő hóban a világ végén, 35 kilós menetfelszerelésben, síléccel a vállamon, és azt sem tudtam, merre kell mennem. Közben kezdett sötétedni is. De valahogy azért csak odaértem, erősen lógó nyelvvel. Visszafelé - az ezüstérem megszerzése után - már megkerestek a szervezők és kisbusszal fuvaroztak.

Melyik volt a legnagyobb ugrása?

Még korábban Villahban, 90 méter környékén.

Meddig lehet ezt a sportot csinálni?

Van egy finn versenyző, aki 67 évesen még ugrik. Még én sem tervezem, hogy abbahagyom, január elején Innsbruckba megyek a veterán olimpiára.

Tudtommal a SCHOTT támogatja a versenyekre kijutást.

Ezeknek a veterán versenyeknek komoly költsége van - nevezés, utazás, szállás stb. -, amihez sem az egyesület, sem a szövetség nem tud hozzájárulni. És bizony ez az összeg, ha zsebből fizetem, hiányzik a családi kasszából. Így egyik alkalommal, 6-7 évvel ezelőtt - megkerestem a cégvezetést, hogy nem tudnának-e támogatni; és a legnagyobb meglepetésemre igent mondtak. Az elsők között volt a finnországi világbajnokság, ahova biztos, hogy nem tudtam volna eljutni, ha nincs a támogatásuk. Még a repülőjegyeket is segítettek lefoglalni. Évente egy-két külföldi versenyt nekik köszönhetek.