Adjunk, vagy ne adjunk a gyerek kezébe „kütyüt”, tabletet vagy okostelefont?
A kérdés jogos, de érdemes azt is látni, hogy a gyerekek már olyan világba születnek bele, ahol azt látják, hogy egyszerre facebookozunk, csetelünk, levelezünk, és mindig ott a kütyü a kezünkben. Az első pillanattól kezdve eltanulják a mintát, mit és mire kell használni. Ők beleszülettek a digitális világba, számukra, ellentétben szüleikkel, ezek a kütyük teljesen hétköznapi dolgok. Valahol ugyanaz játszódik le most az okostelefonokkal, mint a mi időnkben, a 90-es évek közepén a mobilokkal: az elején még sok szülő dilemmázott azon, szabad-e egyáltalán a gyerek kezébe adni, és mikortól legyen saját készülékük. Végül mindenki beadta a derekát, belátták, milyen hasznos, ha a gyereket bármikor el tudják érni. Manapság annyiban más a helyzet, hogy eszközök terén óriási a választék, nem csak mobil van, lehet tabletezni, laptopozni, és egy okostelefon is mindenfélét tud, walkman és videojáték is egyben. Ma még nem tudjuk, milyen következményei lesznek ennek „kütyüs” világnak, még nem nőtt fel egyetlen generáció sem, akinél ezt végig lehetett volna kísérni.
Úgy vannak a gyerekek a kütyükkel és a közösségi oldalakkal, mint annak idején a mi generációnk a tv-vel. Akik nincsenek benne, úgy érezhetik, kimaradnak valamiből. Viszont szülőként az a tapasztalatom, ha nem szabályozzuk a kütyüidőt, képtelenek önmaguktól kiszállni.
Nem kérdés, kisebb korban muszáj feltételeket és időt szabni, de a nagyobbaknál ez már bajosabb. Az, hogy mennyi időt engedjünk meg nekik, mérlegelés kérdése. Számomra ennél azonban még érdekesebb kérdés: miért van akkora igénye a mai fiataloknak arra, hogy ilyen intenzíven tartsanak kapcsolatot egymással? Mi az a szükséglet, ami motiválja őket?
Társas lények vagyunk, alapvető igényünk a kapcsolódás. Arctalanul, egy gépen keresztül pedig sokkal könnyebb kapcsolódásokat találni, beszélgetésbe elegyedni, egyszerűbb út, mint a személyes kommunikáció.
Nemrég egy ismerősöm panaszkodott arra, hogy hiába viszi el a srácokat kirándulni, túráznak persze, de közben meg azt várják, mikor vehetik elő a kütyüjüket.
Mintha a valóság már nem lenne annyira izgalmas. Másrészt azt érzik, valamiről lemaradnak, ha nincsenek állandóan online.
Tinédzser korban ez szinte természetes, ebben a korban inkább a kortársakhoz húznak, mint a családhoz. Másrészt viszont azt is tapasztalom, hogy mi felnőttek is egyre kevésbé tudjuk meglátni maguk körül a szép dolgokat, és ezeket egyre kevésbé tudjuk közvetíteni a gyerekek felé. Nem tudunk egyszerűen csak örülni annak, hogy például kiülhetünk a Fő térre süttetni az arcunkat a nappal. Egy ilyen élmény eltörpül amellett, hogy valaki épp mit posztolt a Facebookon. Volt ez a Pokémon Go őrület, amiről írtak-beszéltek eleget, engem viszont az lepett meg, mennyi embernek lett hirtelen igénye arra, hogy kimenjen a szabadba, egy csomó fiatal végre elővette a biciklit és kitekert a parkerdőbe.
De azt is látni kell, hogy ez az állandó online kapcsolat nem csak a fiataloknál, nálunk felnőtteknél is a saját idő rovására megy. Mindenkinek szüksége lenne önmagával eltöltött időre, amikor kicsit magába húzódhat, befelé figyelhet, ez az idő jelentősen lecsökken ezekkel a kütyükkel. A gyerekeknél pedig ennél is fontosabb az adott pillanatra való figyelés, ez veszhet el azzal, hogy állandóan, a valósággal párhuzamosan, zajlik egy online élet.
Párhuzamosan facebookozunk, csetelünk, levelezünk, mindezt úgy, hogy mellette dolgozunk, elvileg fontos feladatokat oldunk meg, közben meg e-mailezünk, SMS-t írunk, és messenger üzeneteket fogadunk. Általában is egyre kevesebb olyan helyzet van, amikor a gyereknek vagy felnőttnek csak egy dologra kell figyelnie. Ezt hívják multitaskingnak, halmozott médiafogyasztásnak, amikor két vagy több tevékenységet kell adott idő alatt párhuzamos végezni. Ez egyrészről jó, hogy meg tudjuk csinálni, de nem biztos, hogy tényleg egyszerre ennyi információt be tudunk fogadni. Túlterheli az agyat, főleg egy fejlődő gyereknél. De erről is keveset tudunk még, a jelenséget most kezdik csak vizsgálni.
Egyes kutatások szerint kifejezetten káros, ha kisgyerek kezébe kütyü kerül. A teljes tiltás nem lenne mégis jobb megoldás?
Ha valamiről teljesen letiltod a gyereket, az egy idő után visszaüthet, ha a közelébe kerül a tiltott tárgynak, hatványozottan azt akarja majd használni. Amíg erőszakkal újra el nem veszed tőle, addig rácuppan. Azért sem gondolom, hogy a teljes tiltás okos megoldás lenne.
Ráadásul, nagyon nem mindegy, mit csinál a gyerek az eszközön, merthogy hasznos is lehet a kütyüzés.
Épp ezért, akár már ovis kortól kérdés lehetne, beengedjék-e a csoportba a tabletet, információszerzéshez például. Miért is ne lehetne elővenni egy okostelefont, ha valamit meg akarunk tudni? Még nem tudják a pedagógusok sem, hogyan álljanak ehhez a kérdéshez, sokan ördögtől valónak tartanak minden kütyüt. Pedig dehogy! A felnőttek könnyen démonizálják ezeket az eszközöket, ahelyett, hogy megpróbálnák a pozitívumait is nézni, és kitalálni, hogyan lehetne beépíteni őket az oktatásba. A tabletekre is számtalan tudásátadásra alkalmas fejlesztő program tölthető le, olyan játékok, amiket simán be lehetne építeni az oktatásba.
Itthon az oktatás még mindig többnyire frontálisan zajlik, holott a mai gyerekek többsége vizuális beállítottságú, ennek ellenére a tananyagok színtelenek, kevés idő jut az egyéni vagy csoportos munkára és a felfedezésre. Az, hogy gyerekek mennyire sikeresek vagy sikertelenek az iskolában, attól is függ, milyen a tanárok tanítási módszere, mennyire tudnak lépést tartani. Mindenféle képességzavarosnak titulált gyereknél simán elképzelhető, hogy emiatt alakul ki lemaradás, mert fogalmi szinten nem képesek a frontálisan átadott tudás befogadására, más módszerekkel viszont sokkal hatékonyabban tanulnának.
Olyanról is halottam, hogy egy srác a temetőből, nagyanyja sírja mellől csekkolt be.
Mert nem tanítják sehol, hogyan kell okosan használni ezeket az új eszközöket, mi az etikettje, hogyan használjuk a Facebookot például. Nemhogy a gyerekek, a felnőttek sincsenek tisztában vele, mikor és hol jelentkezhetnek be, mit írhatnak, miről nem, milyen fotókat posztolhatnak ki magukról, miket nem.
Ezekről is kéne beszélgetni velük! Ha már errefelé halad a világ, ne azt nézzük, hogy ezek a kütyük eleve rosszak, veszélyként ki kell kiküszöbölni őket, hanem tanítsunk meg őket, ahogy magunkat is, okosan használni…
A szombathelyi iskolákban, ahogy hallom, általában le kell adni, be kell zárni az öltözőszekrénybe a telefonokat, az intézményi wifi-kód is titkos. Meg se próbálják bevonni ezeket az eszközöket, inkább milliós digitális táblákra költenek. Pedig kéznél lehetnének…
Megint csak oda kanyarodunk vissza, ami most Magyarországon van, hogy vegyük el a telefont és zárjuk el mélyre, mert a frontális osztálymunkát bizony zavarja egy mobiltelefon. Tőlünk nyugatabbra rég rájöttek arra, hogy sokkal hatékonyabb, ha a gyerekek csoportokban dolgoznak, projekteket oldanak meg, amikor bizony jól jöhet egy okos eszköz, amin utánanézhetnek a feladatoknak. Nem pótolják a tankönyveket, de segíthetik, színesíthetik az oktatást. Hallottam olyan kísérleti osztályról, ahol a gyerekek egész nap egy számítógépes online világban is mozognak, mindenkinek van egy Avatarja, amit ő fejleszt, ha házi feladatra kap egy pontot, akkor az Avatarja is fejlődik, játszhat, tanulhat vele, mert tanulási feladatok egy részét is átviszik a virtuális felületre. A gyerekek ebben a virtuális világban egymáshoz is tudják hasonlítani magukat, és nem akar senki lemaradni a másiktól.
Ehhez képest mi még ott tartunk, hogy a gyerekeknek évszámdolgozatra kell magolniuk.
Szülőként érezzük, értelmetlen, nem kéne például Egri csillagokat sem olvastatni egy mai 12 éves gyerekkel, de nem akarjuk, hogy rossz tanuló legyen, inkább erőltetjük.
Egy tökéletesebb világban a gyerekek nem állnak két tűz között. Egyrészt ott vannak a szülők, akik a való élet realitását képviselik, aztán a másik oldalon az iskola a maga berögződéseivel és a csöppet sem naprakész elvárásaival, gyerek pedig e között a két világ között súrlódik. Persze az sem jó, ha teljesen szembe megyünk az iskolával, mert aláássuk a pedagógus maradék kis tekintélyét, ha van még egyáltalán neki. De ne legyen az se cél, hogy a gyerek mindig ötös legyen! Próbáljunk józan paraszti ésszel ebben a lehetetlen helyzetben is ellavírozni.
