Mint mondta, valahol váltsam fel, vagy szerezzek kisebb címleteket. Igaz, már csak tíz percem volt a vonat indulásáig. Mikor kissé háborgó hangnemben megkérdeztem, hogy egy napi több ezres utasforgalmú vasútállomáson, meglehetősen húzós vonatjegyárak ellenére, egy vasúti csomóponton miért nem tudnak még csak nem is a legnagyobb használatban lévő bankjegyből visszaadni, kioktatott, hogy ez már nem vasúti csomópont (de még mindig egy nagyállomás), s egyébként is, hiába kérnek, igen kevés váltópénzt kapnak.
Nos, ennek én, és más utasok ihatják a levét. Sajnos az utazásról nem tudtam lemondani, bár megtehettem volna. Így aztán nyakamba vettem a vasútállomás környékét, hogy legalább ötezresekre vagy kisebb címletekre váltsák fel a tízest, amely végül is úgy sikerült, hogy még jegyet is tudtam venni, és az utolsó pillanatban fel is tudtam szállni a vonatra.
De mi van, ha nem sikerül a váltás? Miért nem lehetett mondjuk a másik pénztárban a pénztárosnak felváltani a bankót? Hová tűnik napközben a bevétel? Amúgy a pénzváltó körutamon hallottam, hogy nem egyedi eset az enyém, mentek már ötezrest is váltatni, mert a vasúti pénztárnál nem tudtak visszaadni. Ekkor kezdtem el sajnálni a kalauzt, akinek bizony nem kis gondja akad, hogyha a nem működő vasútállomásokon felszálló utasnak nála kell megvennie a jegyét, és uram bocsá’ csak ötezressel vagy tízezressel tud fizetni.
Arra nem is gondoltam, hogy a fentebb vázolt tortúra néhány hét múlva megismétlődik. Ekkor, vasárnap délután a nemzetközi pénztárban akartam Eurégiós menettérti jegyet váltani Bécsbe, amit lehet(ne) euróval is fizetni. Nos, miután a jegyet kézzel megírták, száz euróssal próbáltam fizetni a 22 eurós jegyárat. Joggal tételeztem fel, hogy az osztrák-magyar(!) érdekeltségű vasúttársaság nemzetközi pénztárában nem okozhat gondot 78 eurót visszaadni. Hát, gondot okozott.
A pénztáros hölgy úgy nézett a címletre, mint egy ufóra, majd megjegyezte, hogy csak nem gondolom, hogy vissza tud adni. Mint mondta, kevesen utaznak, s kevesen fizetnek euróval. (Igaz, csak a rokonságomban már többen, többször fizettek bécsi utat euróval a szombathelyi vasútállomáson, igaz nagyobb címlettel még nem próbálkoztak.)
Szerencsére – éppen a múltból tanulva - volt nálam annyi kemény magyar forint, hogy ki tudtam fizetni a retúrjegy árát. Még arra is ügyeltem, hogy ne tízezressel vagy húszezressel próbálkozzak, mert akkor meg abból nem tudtak volna visszaadni.
De mi van akkor, ha történetesen egy külföldi, mondjuk egy osztrák akart volna Bécsbe utazni, s csak száz euróssal tudott volna fizetni? Hol váltja ezt fel forintra vasárnap délután a szombathelyi vasútállomás környékén? S, mi történik, ha nem sikerül neki?
Egy kistelepülési vasútállomáson még csak érthető, ha nem tudnak nagyobb címletből visszaadni, az is csak akkor, ha többen is „nagy pénzzel” fizetnek. Egy több pénztáras, nemzetközi pénztárral is rendelkező, magyar viszonylatban forgalmas vasútállomáson azonban ilyen szituációknak nem szabadna előfordulni. Mert mégse az utast futkostassák azért, hogy fizetni és utazni tudjon, nem is beszélve arról az izgalomról, hogy emiatt le is késheti a vonatot.
A tanulság mindenesetre az, hogy aki nem tudja időben kisebbre váltani a nagyobb címletét, az jó, ha már fél, vagy egy órával a vonatindulás előtt kimegy a vasútállomásra.
