Október 31-ig a budapesti Millenáris ad otthont a 2010-es World Press Photo utazó kiállításának, és azon belül annak a 167 fotónak, amit a zsűri a rekord-döntögető 101 ezer 960 darab pályamű közül - aminek létrehozásáért 128 ország 5847 fotóriportere a felelős - szelektált ki Amszterdamban, két héten keresztül.
És a feladat idén sem volt kevésbé izzasztó, mint az ezt megelőző években: kiválogatni a nagyon jók közül a legjobbakat, a világtörténelem és az emberiség mérföldkőnek tartható pillanatait, amik esetenként úgy égtek bele a memóriakártyákba, hogy a fotós közben a saját bőrét vitte a vásárra. Vagy annyira zajlottak az események, hogy talpon maradni is nehéz lehetett. Vagy nehéz volt önmagában is feldolgozni a látottakat - hát még lefényképezni.
Az idei felhozatal gyönyörködtetően vegyes, de egyben velőig hatolóan drámai. Ahogy Ayperi Karabuda Ecer, a zsűri elnöke is fogalmazott:
a zsűri minden tagja pontosan érzékelte, hogy a világban átélt fájdalomnak csak a töredékét vagyunk képesek befogadni. A dráma intenzitása valósággal bénító vizuális hatást gyakorolt ránk, annyira sűrűn ismétlődött.
Szívszorítás Detroittól Szomáliáig
Némelyik sorstörténet tényleg húsba vág: látjuk a százezer lakosra jutó 1220 erőszakos cselekménnyel "büszkélkedő" Detroitban élő anyát, aki egyedül neveli gyermekét a belváros legveszélyesebb részén; a zimbabwei Gonarezhou Nemzeti Parkban elhullott elefántot puszta kézzel, két óra alatt lecsupaszító éhezőket; az olaszországi Casiliano cigánytelep legkarakteresebb arcait; a szomáliai iszlám szélsőségeseket, akik halálra köveznek egy házasságtörőt; vagy a vakon született indiai Pandu Fayrét és örökbefogadóját, a szintén látássérült Jasont, aki újdonsült fiának át akarja adni mindazt a tudást, amit ő már megtanult a boldoguláshoz. Szívszorító történetek, amikbe nem is olyan nehéz belehelyezkedni - hála a fotók átütő erejének.
De nem csak a drámával találkozhatunk a kiállításon. Elidőzhetünk Obama beiktatásán egy kicsit más, kevésbé zajos szemszögből, a Buenos Airesben nappal és éjjel is a tangónak élő húszéves lányról készült fotóriporton, Lance Armstrong fekete-fehér pillanatain, vagy azon, milyen érdekesen burjánzanak a növények az indonéziai Dzsakartában az éjszakába ömlő mesterséges fényektől.
Sőt, érdekes a Special Mention nyertese: ennek a kategóriának a feltétele, hogy a képet ne hivatásos fotós készítse, de világszerte hatást gyakoroljon a híriparra - idén különleges módon egy YouTube videóból lett kivágva a győztes képkocka, ez egy mellbelőtt iráni asszonyt ábrázol, aki az utcára vonult tiltakozni. A fotó még úgy is kellőképpen sokkoló, hogy azt egy mobillal készítették.
Az abszolút győztes
Az év legjobb fotósa címet végül az olasz Pietro Masturzo tudhatta magáénak azzal a képével, ami az éjszakánként a háztetőkre merészkedő, és onnan a lezajlott iráni elnökválasztás eredménye ellen Allah Akbar kántálással véleményt nyilvánító nőket örökítette meg. Ez a fotó egyébként külön vitát is kiváltott a zsűriben, hiszen voltak, akik úgy vélekedtek, egy fotónak azonnal magában kell foglalnia "mindent" a saját keretén belül, míg mások azt mondták, nem kell mindig szájbarágni, hogy mit kell gondolni az adott fotóról, a lényeg, hogy az nyissa meg a gondolkodás kapuit, váltson ki érzelmeket. Tény, hogy a nyertes kép idén ilyen, és nem a látványosan véres szériákból került ki.
Az 1955-ös alapítású, hangsúlyozottan független és nonprofit World Press Photo céljai egyéb iránt - és szerencsére! - nem merülnek ki annyiban, hogy összeszedjék az elmúlt időszak leghatásosabb képeit. Szemináriumokat, workshopokat, a legtehetségesebbeknek Joop Swart mesterkurzust tartanak, mindezt a fotózsurnalizmus, mint szakma épüléséért. Eddig úgy tűnik, kitűnő munkát végeztek az utánpótlás kinevelésében.
A nyertesek képeit ide kattintva lehet végiggörgetni, de ha tehetik, inkább élőben nézzék meg őket.
