Három nap nem a világ, tapasztalatszerzéshez még csak-csak elég, megismeréshez édeskevés. Ennyi időt tölthettünk rövid tanulmányúton az Unió szívében, Brüsszelben, ahol az EU Parlament sajtószemináriumának hallgatói lehettünk. A gyakorlatban ez ennyit jelentett: nappal gyorsított üzemmódban bejártuk az európai bürokrácia üvegpalotáit, éjszaka pedig bebarangoltuk az arabosan pezsgő zegzugait. Első felvonás: a hangulat…
Kint-tartózkodásunk idején az Európai Bizottság híres sokemeletes palotája, a négyes elágazású Berlaymont volt a fő tájokozódási pontunk: hotelünk ott lapult a tövében, egy hangulatos kis utcában. Közel az EU Parlament, a diplomata-negyed szíve körülöttünk lüktetett, amúgy is félórányira állomásoztunk a belvárostól. (Amúgy Brüsszelben találhatóak a legfontosabb EU-s intézmények épületei, valamint számos más nemzetközi szervezet központja. Ezek közül a legfontosabbak: a Nato, az Európai Bizottság, az Európai Unió Tanácsa, Európa Parlament.)
Berlaymonton túl
Benyomásaink: az utcák szélén a legmenőbb autómárkák sorakoztak. Hiánycikk az öregedő, vagy kis teljesítményű jármű. Mindenütt túrtak-fúrtak, daruk magasodtak. Hírlik: mesterségesen rohasztják le a régi bérházakat, hogy helyükre felhúzhassák a monumentális, acél-üveg palotákat. Ettől aztán porosak és zajosak az utcák. Hiányoznak a szemeteskukák, a hulladékot szelektíve a járdára dobják. Amúgy az EU Parlamentben sem szokás a kuka-használat, a büfében megkértek: hulladékunk hagyjuk az asztalon, majd elviszik a (színes bőrű) takarítók.
Euro-komformitás mindenütt: a metróállomások hangszóróiból éjjel-nappal szól a jazz, kutyaürülék- és szemétmentes a belváros, graffitik csak a külvárosban, az óriásplakátok is hiányoznak. Nem látni minden utcasarkon kockatömbökben bevásárlóközpontokat, sem plázákat.
Hol fogyasztanak?
Bájos kis üzletek sora vár, szigorúan arab vagy fekete munkaerővel. A szállásunkhoz legközelebbi kisbolt tulajdonosa pakisztáni, nála szívesen vásároltunk, hoztunk haza a házi málnás zselés cukrából is, eredeti belga, mosolygott hozzá, és nem mellesleg pár szót beszélt is magyarul, mert az előző asszonya pesti volt.
Amúgy belgákkal, helyesebben flamanddal vagy vallonnal nem találkozunk, svéddel, angollal, göröggel, kínaival, arabbal, feketével annál inkább. Aki Brüsszelben vagy az EU-parlamentben kétkezi munkát végez, legyen szó szállodáról, étteremről vagy kiskereskedésről, biztosan arab vagy fekete. Ők árulják a tradicionális Belga csokiüzletekben a truffeleket, kínálják a pubokban a többszáz sörkülönlegességet, ők tukmálják rád az originál belga csokival és tejszínnel nyakonöntött, ehetetlenül émelyítő „Waffelt” (gofrit), ők sózzák rád a méregdrága pisilős kisfiús hacukákat. Van bája: a Grand Place környéke egy EU-komform keleti bazár.
Brüsszel szívében is – mesélik a kintiek – már szinte csak arabok élnek. A tehetősebbek kiköltöztek a kertvárosokba. Megmosolyogni való, teszem hozzá, Brüsszel kertvárosa a repülő ablakából a következő képet mutatta: ház - medence – ház – medence – ház - medence… Mindeközben a legtrendibb Eu-s téma, miként oldható meg az elkövetkezendő évtizedek egyik, a kontinenst leginkább veszélyeztető problémája: a vízhiány.
Városnézés a sötétben
Brüsszel amúgy nem egy New York, bár a közbiztonsága nem a legjobb (úgy hírlik rosszabb Pestnél), megkéseltek már itt magyar turistákat is. De egy éjszaka alatt a Pisilő fiútól a helyi diadalívig (a Jubelpark, amit a belga királyság fennállásának 50. évfordulójára építettek) minden bejárható – legalábbis kívülről minden fontos objektumra eshetett egy pillantásunk. Majdnem mindenre, mert az éjszakában az Atomiumot, a térbeli mega-nyalóka kompozíciót például kihagytuk, oda metrózni kellett volna.
Jut eszembe, a Pisilő fiúval (Manneken Pis) megjártuk, Brüsszel nevezetességét alig találtuk. A Grand Place-n ténferegve hiába szólongattunk le turistákat, nem tudtak útbaigazítani, ők is keresték. A közeli éttermek utcájában az arab pincérek kérdésünket hallva félreérthetetlen pózba állva közölték: itt a pisilő fiú, lehet fotózni. A kis pöcsös Cupidó eldugva, egy mellékutca szegletén áll és pisil bele egy medencébe. Nagy lufi: tökéletes marketing-fogás. Ha nem öltöztetnék, nem gyártanának köré kultuszt, maga a szobrocska csupán egy bájos flastrom volna egy nagyváros képén.
Brüsszel tényleg imádni való
Mert szépek a házak, tiszták a falak. Mert az olvasztótégelyben megannyi nemzet politikusa és klientúrája, amellett hogy építgeti karrierjét, kedvesen mosolyog rád az utcán és a parlamenti folyosókon. Mert isteni a fehérnek hívott búzasörük, és még a Lipton tea is karakteresebb, mint itthon. Finom a bagett, és a lazac olyan, mint nálunk a kolbász, a kerítést is abból fonják. Aprópénzen bárhol bicikli kölcsönözhető, és hihetetlen, de éjszaka sem éri meg senkinek ellopni őket. Ráadásul a drótszamarakon (szigorúan bukósisakban) nem csak a pórnép, hanem aktatáskás hivatalnokok is száguldoznak. Mert a frissen facsart narancslét a boltban magad készítheted el egy automatával, te töltheted bele üvegbe, és az üvegfalon át te is látod, hogy készül.
Mert hiányzik a Kelet-Európában megszokott militarista szemlélet – az Eu-parlamentben a biztonságiak nem Rambónak álcázzák magukat, hanem lordosan elegánsak. Frakkban és úrias nyakláncban feszítenek. Ott ez jelenti a tekintélyt.
