Tetszenek emlékezni azokra a papírból készült, egyik felükön piros, a másikon kék műanyaglencsés szemüvegekre, amiket felvéve ugyan a film közepébe került a néző, de elég hamar kiújult a migrénje? A színszűrők révén előidézett ("anaglif") térérzetet először 1853-ban érte el a lipcsei Wilhelm Rollmann. Kiindulópontja az volt: ahogyan a valóságban is a két szemünk által fogott két különböző képet rakja össze az agyunk, és számolja ki a mélységi információt, úgy ezt egy sík képen is lehet reprodukálni, ha elérjük, hogy a bal és jobb szemünk más-más, egymástól kicsivel eltolt képet lásson. Ez az egyszerű és olcsó módszer hamar elterjedt a televíziótól a képzőművészetig (e sorok írója úgy 20 éve még egy háromdimenziós Transformers lutraalbum tulajdonosa is volt).
Alkalmazása a filmszínházakban - a Bwana Devil című egészestés mozival kezdődően - óriási szenzációnak bizonyult az 1950-es években, még ha több sebből is vérzett. A színek szétválasztása például keretek közé volt szorítva, amiért nehézkessé vált kivenni a részleteket a térhatásúnak szánt jelenetekben, és hát mondanunk sem kell, ezzel nemigen lehetett visszaadni a valós színeket. A szellemkép volt a másik gyakori probléma, ami akkor következett be, amikor a kép, amit az embernek a bal szemével kellett volna látnia, gondolt egyet, és átmászott a másik oldalra.
Kékpirostól a polarizációs megoldásig
A 3D technológia azóta hosszú utat járt meg, és bár az anaglif képképzési mód is fejlődött - a lencsék vörös és cián színűekké lettek, így mind a három elsődleges színt képesek voltak kiaknázni, a végeredmény pedig egy sokkal valósághűbb színérzékelés -, az 1952-es Bwana Devilnél először használt polárszűrős módszer vált lassacskán elfogadottá. Ez mára a RealD technológiáig jutott, ami perpillanat a három dimenziós képképzés legelterjedtebb módja.
A RealD mozizás az ún. körkörös polarizációt veti be fegyverként, amit egy közvetlenül a projektor elé helyezett polárszűrővel - hasonlót egyébként a fotózásban és napszemüvegeknél arra használnak, hogy kiszűrjék a tükröződő felületekről érkező napsugarakat - érnek el úgy, hogy a jobb és a bal szemnek szánt, alig eltérő perspektívából rögzített képeket gyors, de a néző számára észrevehetetlen egymásutánban küldik ki. A szemüvegre került polárfilter ekkor nem színek, hanem az eltérő polaritás alapján szűr.
Az ilyen filmeket mindig ezüst vászonra (hivatalosan: "silver screen") vetítik: ez nemcsak a beérkező fény depolarizációját akadályozza meg, de arra is szolgál, hogy megfelelő fényerőt kapjunk. Az ilyen módszerrel vetített filmeknél bárhogyan mozgatjuk a fejünket, és bárhol is üljünk a nézőtéren, a térérzet minden nézőpontból kifogástalan. Az egyszerű, lineáris polarizációról ez nem volt elmondható.
3D-re gyúr a szórakoztatóipar
A 3D filmek felvirágozásának nem csak James Cameron Avatarja adott lökést - azzal a tudattal egyetemben, hogy ez a technológia komoly csapást mérhet a kalózkodásra is -, de már régóta készülnek a váltásra a nagy tévégyártók is. A folyamatnak már a sűrűjében vagyunk: jönnek az első 3D-s filmek BluRay lemezeken, az ESPN már így fogja sugározni az idei futball világbajnokság meccseit, és az amerikai DirecTV új műholdja jóvoltából idén elindul az első full HD csatorna is - térhatásban. És ez még mindig csak a kezdetek kezdete, ebben biztosak lehetünk.
