Az élet egy napban (egyelőre csak a Neten, itt-ott)
A világ legjelentősebb függetlenfilmes fesztiválja, a Sundance intézetének ötleteként indult el tavaly tavasszal az Internet mai napig legnagyobb közösségi filmkészítési projektje, Az élet egy napban (Life in a day) címmel. A YouTube közösségi videómegosztón keresztül lehetett elküldeni a felvételeket, amelyeknek alig néhány megkötésnek kellett megfelelniük. A készítőknek egy napjukat, 2010. július 24-ét kellett megörökíteniük és válaszolniuk néhány egyszerű kérdésre (mit szeretnek, mitől félnek, milyen tárgyakat hordanak a zsebükben).
Több mint 80 ezer filmes 4.500 órányi felvételének több hónapos csoportosítgatása és válogatása után Ridley Scott producerségével Kevin Macdonald skót rendező szerkesztette másfél órás dokumentum-mozivá a gigantikus mennyiségű nyersanyagot. Hagyományos premierje az idei Sundance filmfesztiválon, első online bemutatója vele párhuzamosan a videómegosztón volt. Az élet egy napban azonban nem csak a vállalkozás mérete és jellege miatt érdemes a megnézésre...
Mozikba és DVD-korongokra vele!
Szögezzük le gyorsan a tényt: nem ez az első mozgóképes kaleidoszkóp arról, hogy milyen hely a Föld, milyen emberként élni. Legtöbbünknek nyilván Godrey Reggio híres trilógiája ( Kizökkent, Változó és Erőszakos világ 1983, 1988 és 2002) vagy Ron Fricke Baraká-ja (1992) ugrik be. Ezek a narráció nélküli, atmoszférikus kortárs (világ)zenével aláfestett, lenyűgöző civilizáció-leltárak azonban professzionális filmesek munkái.
Bármennyire gazdag vizuális anyagot tartalmaztak ember és természet együttéléséről, a kultúrák és vallások sokféleségéről - hiányzott belőlük az átlagember nézőpontja, hiányoztak az egyszerű, hétköznapi történetek és sorsok. Az élet egy napban legfőbb tematikus újdonsága éppen ennek a beemelése a filmezésbe. A kortárs média adta lehetőségek között, felhasználók ezreinek aktív részvételével. Minden idők legnépesebb filmes stábjával...
A vállalkozásról itthon hírt adó írások legtöbbje nem mondta ki: a kész film egyértelműen az emberi létezés megrendítő élményéről, annak megismételhetetlenségéről, szépségéről és egyúttal súlyáról szóló körkép. Katartikus hatásához egyformán járulnak hozzá az egyéni, családi sorsokról szóló hiteles videó-tudósítások és a profi utómunka (a heroikus és itt-ott egészen zseniális vágás, a felvételek hangulataihoz komponált zene).
A lét elviselhetetlen könnyűsége
Az ilyen filmes panorámák egyik legnagyobb próbatétele, hogy a hasonló motívumok halmozása, ismétlése mellett sikerül-e egyéb kreatív szerkezeti megoldással megragadni és fenntartani a nézői figyelmet. Bármennyire is lenyűgöző dolog a világ és a kultúra ezerféle, lényegükben mégis hasonlító arcának lajstromozása - egy idő után telítődik vele a néző. Nos, Az élet egy napban szerkesztőinek sikerült megtalálniuk az egyensúlyt a tarkabarka videó-enciklopédia és a mélyebb valóságfeltárás között.
Ugyanis nem viszik túlzásba az „így ébrednek, esznek-isznak, közlekednek, dolgoznak, szórakoznak és pihennek itt vagy ott” jellegű felvételeket. Jó érzékkel emelnek ki a hatalmas anyagból tipikus, izgalmas sorsokat és személyiségeket, esetenként közösségeket. Az egyszerű élettények kavargó felsorolása mellett így felemelő, megindító és nem egyszer kifejezően drámai szituációkba, apró történetekbe csöppenünk.
Történetek akár a szomszédból
Bizonyára sokakban hagy majd mélyebb nyomot a film egy-egy ilyen kiemelt szereplőjének akár játékfilmekre is méltó sorsa. A halott anyukája nélkül ébredő kisfiú és apukájának kettőse, a kelet-európai pásztorok öntörvényű tevékenykedése vagy a sisakkamerával az ünnepi gúlamászását megörökítő kislány életöröme. Az apjáról áradozó perui cipőpucoló kisfiú, a halál laza orosz parkour-fiú mutatványai, a terveiről és az őt ápolók iránti hálájáról beszélő szívműtött ausztrál férfi vagy a családja körében gyógyuló rákbeteg anyuka csendes öröme.
A film javára legyen mondva, hogy nem nagyon esik sem a szentimentális-giccses gyönyörködtetés, sem a sokkoló hatásvadászat csapdájába. Az emberlét felemelő, oldott és pozitív pillanatai mellett ízléssel és nem didaktikusan mutatja be a társadalmi különbségek (egy Dubaiban kertészkedő indiai kertész ebédje), a nélkülözés (a sokgyermekes arab férfi bemutatkozása) vagy éppen az erőszak jelenségeit (az afgán fotóriporter és nyugati katonák párhuzama, a felvételek napjára esett duisburgi fesztiváltragédia pillanatképei) is. Az összkép mégis a vállalkozás egyik multinacionális finanszírozójának szlogenjéhez méltón mutatja be, hogy - az élet jó.
A profik dicsérete
Az amatőr társalkotók (merthogy nevük ott a filmvégi stáblistán) által összehordott lenyűgözően gazdag anyag nyilván nem érintené meg nézőjét katartikusan, ha nincsenek a motívumok és történetek százaiban, ezreiben a legerősebbeket és a világunkra legjellemzőbbeket filmélménnyé egybefűző profi filmesek. Hiszen nem elég a vágólapon a hasonlót a hasonló mellé pakoló alaposság, a kész műnek ritmust, lüktetést és átélhető-megérthető formát, ívet kellett adni.
Lesznek persze nézők, akik hiányolnak majd ezt-azt vagy éppen túlzottnak és zavarónak éreznek majd egy-egy hangulatot, témát és motívumot. Vagy mint az Origo.hu kritikusa: a vágás és az utómunka (még a mai technikai és kommunikációs körülmények között is nehezen kivitelezhető) közösségivé tételének elmaradását róják fel az alkotás hibájául.
Nyilván izgalmas elképzelni, hogy milyen sok különféle film készül el, ha csoportok és egyének a saját mozijukat rakhatják össze egy ilyen közös nyersanyagból. Miközben viták százai, ezrei zajlanak a különféle megoldások értékeit vagy éppen gyengeségeit tárgyalva. Magam a mások számára is érdekes élményeket és érvényes üzeneteket hordozó alkotások létrehozása ügyében szkeptikusabb és konzervatívabb vagyok.
Addig is, amíg nem készülnek el ezek a „totálisan közösségi” mozik, jó szívvel ajánlom Az élet egy napban (vagy elérhető részletei) utáni eredményes keresgélést a Neten - vagy majd egy közeli mozis vagy DVD-premiert Magyarországon és Szombathelyen. (Ez utóbbit egyébként kellő számban közösséggé összeállva kezdeményezni lehet a projekt oldalán.)
