Két éve történelem szakos egyetemistákkal alakult meg az Opus Null Szombathelyen, de a vasi megyeszékhelyen sok labdába nem rúghattak. Ma már új felállásban a fővárosban próbálnak fogást találni. Rendszerkritikusak, velük szemben pedig mások kritikusak, Alkotmányos Anarchia című idei lemezük pedig innen tölthető le, és azoknak szól, akik bírják a formanyelvében és mondanivalójában is a szokásosnál összetettebb punkzúzdát. Az alapító-ötletgazdával, Timúrral és a többi taggal stílusosan egy hideg hétköznap, délben, több korsó Arany Ászokkal körbebástyázva beszélgettünk a nyolcadik kerületi Krúdy sörözőben.
Timúr, te és Zaci Szombathelyről jöttetek, és most itt vagytok Pesten. Miért kellett váltani?
Zaci (billentyű): - Én úgy éreztem, hogy Szombathely könnyűzene szempontjából nem eléggé nyitott, és nagyon szűk a lehetősége egy ilyen zenekarnak pont azért, mert nem értik, mit csinálunk.
Timúr (gitár): - Ebben az országban minden itt koncentrálódik, bármit akar csinálni az ember, azt csak itt lehet. A vidék kitermel valamit, amit aztán Budapest beszippant. Szombathelyt már kicsinek éreztük, megjártunk minden lehetőséget, meg túlfeszítettük a húrt itt is-ott is...
Ez mit jelent?
Timúr: - Valami marhaságot állandóan csináltunk, amiről mindenki beszélt, hogy na, ezek biztos azok voltak. Aztán kinőttük a kereteinket is, meg annak sem volt értelme, hogy heti egyszer kijártunk Vassurányba próbálni, aztán hazajöttünk... Nem bírtuk tovább, valamit akartam csinálni ezzel a dologgal, úgyhogy átjelentkeztem ide, a Károli Gáspár Református Egyetemre.
A szombathelyi egyetemi klub kitermelt már zenekarokat, mint a Vad Fruttik, hozzátok hogyan álltak? Mégsem azt a barátságos, konformista popzenét művelitek.
Timúr: - Még a régi basszusgitárosunkkal, a Zsömivel bementünk a HÖK-re, hogy van ez a zenekar, szeretnénk felvenni egy stúdióalbumot, és ehhez kérnénk támogatást. Egyből mondták, hogy jó, 15 ezer forintot kaptunk is, aztán amikor játszottunk egy-két helyen, kicsit már elzárkóztak előlünk. A Gadányihoz például bevittünk egy hanganyagot a diáknapok előtt, de annyit mondott rá, hogy erre itt nincs igény. Akkor lezárult a téma, de egy évvel később csak-csak felengedtek a színpadra, de délután hatkor, ami miatt tíz ember előtt játszottunk. És még így sem játszhattuk el a teljes, háromnegyed órásra tervezett műsort, mert harminc perc elteltével az egyik HÖK-ös odament a keverőhöz, mutogatott valamit, aztán közölték, hogy két perc és vége.
Megindokolták ezt a spontán cenzúrát?
Timúr: - Nem. És nem is értettem, miért van az, hogy odaengednek, aztán mégis hátráltatják a dolgot.
Oké, most itt vagytok, azért, hogy valamit kezdjetek az Opus Nullal. Azon túl, hogy az Index videója által kaptatok egy nagy lökést, sikerült?
Timúr: - Van itt egy elég belterjes punkszcéna, ami úgy kétszáz ember, és akkor még sokat mondtam, ők mindenféle átfedésekkel csinálnak zenekarokat, a tinédzserkori fájdalmaikat angolul kiüvöltik, és akkor oda nem engednek be senkit és semmit. Azért nehéz ez, mert nem tudunk kihez kapcsolódni. Nem függeni akarunk, hanem például nem tudunk kit meghívni, akivel közösen játszhatnánk. Ráadásul van a Szabadidők című számunk, azzal a refrénnel, hogy “igazságot Magyarországnak”, és ott kész, ott borul a bili, mert nem érti a lényeget.
Kaptátok ezért, hogy nácik vagytok?
Peti (dob): - Ezért én is leüvöltöttem a fejüket az egyik próbán, mint nyájas kispolgár, hogy ti nem vagytok normálisak, olyanokat fogunk kapni ezért, hogy kész (Peti nemrég lett a zenekar dobosa, hirdetés útján - a szerk).
Timúr: - Ez csak az eszköztárunk része. De ha most leülnénk egyesével az emberekkel, hogy ezt elmagyarázzuk, akkor sem értenék meg. Mert csak azt látnák, mint az a két német punk gyerek, akik eljöttek a Szabad az Á-ban adott koncertünkre, ahol jól be voltunk rúgva, meg kissé színháziasba is csapott át a buli, és kifestettük Bucót Hitlernek. Na, ők nagyon szúrtak minket, dobáltak korsókkal, meg minden. De könyörgöm, ott arról volt szó, hogy volt egy részeg ember, aki Hitlernek lett maszkírozva. A vicc az, hogy ha egy náci lett volna ott, az is felkapta volna a hugyot, csak ő meg azért, mert kiparodizáltuk a führerét. Na, akkor ki a hülye?
Politikailag hova kell tenni titeket?
Peti: - Engem sehova, én csak dobolok.
Bucó (ének): - Én nem hiszek ebben a jobb-bal felosztásban. Szerintem ha az ember normális akar most lenni, akkor független.
Timúr: - De nevezd nevén a gyereket.
Bucó: - Én monarchista vagyok.
Kristóf (basszgitár): - Én is.
Zaci: - Én nem tartozom semmilyen politikai ideológiához sem.
Timúr: - Ők mondjuk eléggé rajta vannak ezen, a Peti nem foglalkozik ezzel, én meg tisztában vagyok azzal, hogy mi hol van. De azért nem foglalkozom ezzel behatóbban, mert a történelem nekem csak egy eszköz arra, hogy mélyebben átlássak dolgokat. Nem akarok beleesni az aktualitás csapdájába. A tagok különbözősége egyébként nem oszt vagy szoroz, tiszteletben tartjuk egymást.
A zenétek akár beleilleszkedhetne a nyolcvanas évek magyar punkhullámába, azzal a különbséggel, hogy azért egy fokkal komplexebb. Na de mennyire releváns a lázadás, mint olyan 2012-ben?
Peti (dob): - A lázadást nem biztos, hogy ember választja, hanem az egyszer csak megjelenik valamilyen formában. Ha meg tud jelenni.
Timúr: - Igazából nem mondunk sértő dolgokat, hogy felháborodnak az emberek, azt nem mi akarjuk, hanem ők választják. Ami a "régi" punkot illeti, mi csak a módszert mentettük át és a hozáállást. A nyolcvanas évek jelzőt egyébként azért nem szeretem annyira, mert sokan hajlamosak azt hinni utána, hogy ez egy nosztalgiazenekar.
Kristóf: - Punk ez, de nem az a punk. A három-négyakkordos takk-takk-takknál színezettebb, összetettebb.
Szóval a punkokvagyunk-nemtudunkzenélni stílusjegy pont hiányzik.
Timúr: - Zeneileg nincs baj, mert a Kristóf a metál felől jön, a Peti kreatív, nem kell vele szórakozni, hogy akkor ezt üssed... a Bucónak meg szörnyű hangja van, ordít, mint a fába szorult féreg.
Hol vagytok ti a magyar punk koordinátarendszerében? Egyáltalán, mi a helyzet a magyar szcénával, beszélhetünk még ilyenről?
Timúr: - Két réteg van. Először is vannak ezek a robbantott nadrágos hardcore-imádó gyerekek, akik szerintem azt hiszik, hogy a 80-as évek Amerikájában vannak, és olyan fényképeket csinálnak magukról, hogy félmeztelenül, elesve énekelnek a mikrofonba, és akkor örülnek egymásnak. A másik az öregek, mint a Hétköznapi Csalódások, akiken érződik, hogy már elfáradtak. Ugyanakkor a vonal, amit mi csinálunk, az 2006 környékén fulladt ki a Tekintetes Úrral, Csók és Könnyel - de félre ne érts, nem akarom magunkat velük azonosítani, csak egy marhajó eszmei táptalajt jelentettek. De olyan, hogy ízesen magyar punk, ma nem létezik.
Mi a célotok azon túl, hogy zenéljetek, fellépjetek?
Timúr: - Nem csak az alkotás öröméért alkotunk, de nem tudom ezt pontosabban megfogalmazni annál, mint hogy az alkotás maga az ügy.
Bucó: - Meg az ébresztés, feloldani egyes dolgokat az emberekben. Rávenni őket, hogy ne alkalmazzanak folyton kettős mércét, próbáljanak összetettebben gondolkodni.
Timúr: - Meg hát az, hogy márciusban felvegyünk egy lemezt, csak ahhoz előbb meg kell várni, hogy állambácsi utalja a diákhitelt.
